Oxidált idők, sebzett szimmetriák

Július Gyula művei a győri VMM pincegalériájában, Új Művészet 2004/III

A nyolcvanas évek végére a mű, a művészet és a művész romantikus mítosza anakronisztikussá vált, hamisnak tűnt a pátosz, ami ezeket körülveszi. A hősies formateremtés elillanni látszott és a részben újrafelosztott hazai képzőművészet vákuumában kezdett munkálkodni Július Gyula is, aki a fenti dolgokat és művész-énjét egyidejűleg tudta-tudja idézőjelben és „halálos” komolyan látni-láttatni. Július a természettudományok, a „szórakoztató fizika”, a mágnesesség és a mechanika, a galvánelemek, az ólomlemezek és a villamos huzalok világát vitte előbb grafikáiba, utóbb a maguk tárgyi mivoltában tette ezeket reliefhatású tárgykollázsok, objektek és installációk részévé.

Graf-ikon

a 7. Győri Nemzetközi Rajz-és Grafikai Biennáléról, Balkon 2003/XII

Itt és most nem vizuális tendenciák koordináta-rendszerben történő megjelenítése következik, hanem a grafikai világ markáns képmás-demonstrációja indokolja a cím szójátékát. Az erőteljesen kirajzolódó – a hagyományost a legidőszerűbbel ötvöző – önmeghatározási, műfajmeghatározási jelleg a mostani győri Rajz-és Grafikai Biennálé egyik színvonalat adó erénye, a tévedéseket alig hordozó, remek válogatás és rendezés mellett. A nemzetközi grafika helyzetéről a legteljesebb képet adó magyarországi és a hasonló jellegű kairói és prágai rendezvényeken példaként emlegetett Biennálé szakmai világviszonylatban teljesen megtalálta helyét (a legjobb hajók egyike lett, nemcsak győri vizeken).

DLA-s(z)ok randevúja

doktorandusz (DLA) hallgatók közös kiállítása a Pécsi Galériában, Echo 2003/3-4

Az újat olykor nehézkesen elfogadó és befogadó hazai kultúraszemléletnek bizonyára évekbe telik majd, hogy az antik „szabad művészetek” mai alkotóinak egy részét a tudomány szférájáéval egyenértékű „doktoroknak” ismerje el. A fenti címben szójátékba rántott rövidítés ugyanis az alkotó művészetek nemzetközi tudományos fokozata, néhány éve mindössze. A Pécsi (akkori nevén Janus Pannonius) Tudományegyetemen 1995 óta folyik ilyen képzés, az ottani Képzőművészeti Mesteriskolára szervesen ráépülve, Bencsik István és Keserü Ilona kezdeményezésére. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen néhány évvel a pécsi kezdetek után szintén beindult a doktori iskola, az előző rektor, Szabados Árpád vezetése alatt. Kis országunkban végre van két ilyen jellegű intézmény, ezek most barátkoznak, együttműködnek, egyébként a hasonló nagyságrendű államok több művészeti egyetemet is eltartanak, jó, nem a mennyiség a fontos. A művészeti-tudományos fokozatszerzés a DLA-sok némelyikének oktatói-szakmai elvárás, másoknak meg alkotói-tanulmányi lehetőség, előrelépés és megmérettetés egyben. A két művészeti intézmény doktorandusz (DLA) hallgatóinak közös kiállítása ezalkalommal a Pécsi Galériában valósult meg, a tárlat gazdái pécsi részről Colin Foster és Tolvaly Ernő, budapesti oldalról Tölg-Molnár Zoltán.

Áhítat, sárban és aranyban

Záborszky Gábor kiállítása a veszprémi Művészetek Házában, Új Művészet 2003/XI

Záborszky Gábor egész eddigi nagyívű munkásságát az anyag tisztelete és igen erős spirituális tartalommal való megtöltése jellemzi. A nagyvonalú és hangsúlyos, de olykor nagyon is visszafogott anyaghasználat révén az arte povera egyik legmarkánsabb hazai képviselőjeként aposztrofálhatnánk, de következetesen felépített œuvrének az erőteljes szellemi hevület az egyik legfőbb ismérve. Talán ez a kissé patetikus szókapcsolat érzékelteti Záborszky – főként utóbbi és legutóbbi – művészetének panteizmusát, melyben a transzcendens és immanens tartalmak szférái szólalnak meg a művész kifinomult „hangszerelésében”.

Megsebzett mértan

Szőcs Géza kiállítása a győri Városi Képtárban, Új Művészet, 2003/VI

Bár a soproni grafikusművész kiállításcíme, „Mindennel lehet játszani”, az enfant terrible-t és az individu infantile-t is az ember eszébe juttathatja, sietnünk kell kijelenteni, hogy Szőcs Géza komoly játékos, kiérlelt anyagot vonultat fel ismét, talán csak a címválasztás túl „játszi” kissé. Az érlelés fontos ismérve alkotói tevékenységének, hosszasan vallatott témák és a végsőkig körüljárt motívumok jellemzik. De alakzatait nem összeszedi, hanem maga kreálja, aztán megosztja velünk a forma evolúcióját, a keresés, az alakulás stációit. Többek között ebben rejlik Szőcs munkásságának mélysége, ereje.