Jegyzetfosszíliák

Gálics István grafikái a győri Városi Képtárban, Új Művészet 2001/VII

A gazdag grafikusművészeti kultúrájú Szlovénia és a nemzetközi nyomat-művészet egyik igen jelentős alkotójának grafikai életművét bemutató kiállításnak adott otthont a győri Városi Művészeti Múzeum. Szinte nincs olyan fontosabb nemzetközi – elsősorban grafikai – kiállítás, amelyen a lendvai születésű Gálics István, vagy ahogy a nemzetközi biennálékon megismerhettük, Stefan Galič ne szerepelt volna. Hasonló összefüggésben említhetjük a díjakat is, melyekben a művész részesült.

Gálics István képei síkban megjelenő meditációs tárgyak. Nem illusztrálnak semmilyen konkrét eseményt, nem is akarnak ilyesmire vállalkozni. Ha panteizmussal jellemeznénk a művész grafikusi ars poeticáját, valami népes és meglehetősen „nagyhangú” alkotói tábor részévé avatnánk. Tévedés lenne, mert Gálics – művei által - csöndesen szemlélődő, intim viszonyt ápol a világgal. Lenyomatai mégis hallatlanul erőteljesek, a grafika műfajában páratlanul monumentális hatásúak. Formailag szűkszavú kép-poézis az övé, mégis delejezően gazdag. Nem ő cizellálja az anyagot, ahogy azt az „ortodox” grafikusoktól sok esetben megszokhattuk, hanem hagyja, hogy az általa feltárt mikrovilágok minden részletükben megszólalhassanak. Ezek a matériában leledző üzenetek mégis olyan tömör, szinte nyers módon öltenek testet nyomatain, mintha Bartók, vagy valami sámáni szertartás zenéjének élményébe vonna be.

Minden egyes lapján több variációt próbál ki, a változtatott színek új tartalmakat közvetítenek. Kiegészít, formál, összehangol, miközben őrzi belső rendjét. Olykor disszonánsan találkozó színei mély, szférikus vibrálást eredményeznek. A gondos színválasztások, felsorakoztatások belső mozgásokat hoznak felszínre.

Bár Gálics és a szemlélő fametszeteknek nevezi művei jelentős részének technikáját, a fogalmat talán „fametsződés”-nek volna érdemes pontosítani. Hiszen rendkívül részletgazdag grafikáin rengeteg természetes eredetű és esetleges vonal, karcolódás, folt látható. Sokminden kiolvasható a nyomatok hol kusza, hol organikusan rendezett vonalhálójából: ahogy a szerves világ képződményei romlandóak, tökéletlenek, ugyanúgy hordoznak valamit a dolgok paradicsomi eredetéből is. A fa akaratlanul is utal egész életünket végigkísérő szerepeire, bölcsőnktől az élet ladikján át koporsónkig. Erezetének, évgyűrűinek, görcseinek felbukkanása saját, buzgó érrendszerünkre, kisiskolásan számolgatott évgyűrűinkre, tragikomikus görcseinkre emlékeztet. Mindannyiunkat, a mindennapok sérüléseit, széthullását és összerakhatóságát, színváltásainkat és pusztulásunkat egyaránt „viselik” ezek a nyomatok.

Legújabb munkái sajátos, határozott alakzatba foglalhatók, egy bioszféra-logikájú, de személyes, asszociatív gondolatvilágot tárnak elénk, sőt olykor ironizálóan szellemes vagy erotikus jellegűek.

Gálics István a hetvenes években – a pop-art és a kubizmus metódusaira is emlékeztető módon – elkezdett hegedű-motívumokra variációkat készíteni, majd ebből egy teljesen saját, pikáns-filozofikus tárgyat kreált. Motívumának nyilvánvaló előképe Man Ray 1924-es fotója, a hegedűvé (vagy inkább csellócskává?) alakított hátakt. Gálics e hegedű-sziluettjei kezdetben ironikus, intellektuális, jelgyűjtő képződmények lenyomatai voltak, a nyolcvanas évekre „többé-kevésbé” tépázott női torzókká alakultak. A míves „hangszerből” képlékeny, esendő organizmus lett, a húrokból buján elrendeződő hús.

A nyolcvanas években készült Jegyzet című sorozatának darabjai a mindennapokban és a természetben való tétova jelenlétünk egy-egy olvasata. A cím és az azt követő számozás és –betűjelek hűvös iróniával utalnak rá, hogy a művész nem akar elmagyarázni semmit, „csak” dokumentumokat, lenyomatokat ad a világról, nivellálja a korhadó fadarabot, jegyzetel rá, rendkívül érzéki sokféleséggel színezi, helyenként önkényesen geometrizálja, tükrözi vagy amorfizálja.

Főként a Fosszíliák címet viselik a kilencvenes években készült Gálics-munkák, melyek a korábbiak szerves folytatásai. Átélt, az intellektusba mélyen belemártott jelek ezek, bizánciasan szigorú, de mediterrán módon szenvedélyes fragmentumok, transzcendensen fehér közegbe dobva. Úgy tárják fel intimen gazdag bensőjüket e töredékek, hogy közben éles sziluettjük, tömörségük drámai hangon szólal meg.

Az előbbi hang a lehető legélesebben is közbeszólt, a fenti volt Gálics István utolsó sorozata, 1997-ben hirtelen meghalt. Szenvedélye tüzesen tiszta nyomataiban lángolhat tovább.