DLA-s(z)ok randevúja

doktorandusz (DLA) hallgatók közös kiállítása a Pécsi Galériában, Echo 2003/3-4

Az újat olykor nehézkesen elfogadó és befogadó hazai kultúraszemléletnek bizonyára évekbe telik majd, hogy az antik „szabad művészetek” mai alkotóinak egy részét a tudomány szférájáéval egyenértékű „doktoroknak” ismerje el. A fenti címben szójátékba rántott rövidítés ugyanis az alkotó művészetek nemzetközi tudományos fokozata, néhány éve mindössze. A Pécsi (akkori nevén Janus Pannonius) Tudományegyetemen 1995 óta folyik ilyen képzés, az ottani Képzőművészeti Mesteriskolára szervesen ráépülve, Bencsik István és Keserü Ilona kezdeményezésére. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen néhány évvel a pécsi kezdetek után szintén beindult a doktori iskola, az előző rektor, Szabados Árpád vezetése alatt. Kis országunkban végre van két ilyen jellegű intézmény, ezek most barátkoznak, együttműködnek, egyébként a hasonló nagyságrendű államok több művészeti egyetemet is eltartanak, jó, nem a mennyiség a fontos. A művészeti-tudományos fokozatszerzés a DLA-sok némelyikének oktatói-szakmai elvárás, másoknak meg alkotói-tanulmányi lehetőség, előrelépés és megmérettetés egyben. A két művészeti intézmény doktorandusz (DLA) hallgatóinak közös kiállítása ezalkalommal a Pécsi Galériában valósult meg, a tárlat gazdái pécsi részről Colin Foster és Tolvaly Ernő, budapesti oldalról Tölg-Molnár Zoltán.

A többé-kevésbé másfél-hajósnak nevezhető terű kiállítóhelyre belépőt jól rendezett, változatos anyag fogadta, valamint a festészeti és plasztikai művek összhangja, párbeszéde. A műfaji és stiláris többféleség szerencsés arányát és határértékeit sikerült eltalálni, ne feledjük, hogy ráadásul eltérő korú és beérkezettségű művészekről van szó. Klasszikus kategorizálás alapján talán a szobrászati anyag tűnhetett erősebbnek, ugyanakkor a kiállítás több produktumát nehéz és értelmetlen volna a hagyományos műfajok valamelyikébe sorolni. Ilyen „köztes” mű Pető Hunor letisztult, finoman lélegző, Beuys életművéhez méltó Hommage-a, mely a minimal art és arte povera eszközeivel, eszköztelenségében teljes – a nagy fehér felület egyik sarkában pislákoló kis kör és kereszt révén. (Bár ezt az íves fal révén tudhattuk meg, az objekt hátuljának ritkás fekete szövedéke is szép, beuysos-bolyhos felület.) Talán itt méltatandó Szász György teljes intimitásba rejtett önnéző képecskéje, mely háromszögben szembeforduló kis keretekben egyetlen portrét szembesít két tükörrel. Ficzek Ferenc a többieknél dominánsabban (?) négy művel szerepel, melyek szellemesen és hatásosan, de önismétlőn a pszeudo problematikáját járogatják körül (fa – rajzolt fa, szerves – szervetlen kontrasztpárok), melyekkel Kiss Pál Szabolcs két teljesen egyformán alácsorduló gyertya-klónja némileg hasonló hatást kiváltó és rokon szándékú mű.

A Pécsett már amúgy is tradicionálisnak tekinthető kisplasztika felé kanyarodván e kiállításon az anyag sajátságát remekül és szó szerint kiaknázó (épphogy kifaragó) Szabó Ádám Bálint kis mészkő (kvázi cseppkő, mikro-tenyészet) gombái /Funghi/ figyelemreméltók, úgymint a Balkon kolozsvári román változatán sokáig munkálkodó Antik Sándor Én és Tito című (ön)ironikus kis papírplasztikája. Jovánovics Tamás monokróm csíkokra osztott fokozatos hajlást periodizáló papírívei jól használják, dekoratívan osztják meg a teret, de talán mégis kissé sztereotipak, jóval kevésbé meggyőző Előd Ágnes fényes, színes felületű terepasztala kis esetleges villogó nyilacskájával. A téralakító intermedialitás egyik erőteljes műve a tárlaton Zielinski Tibor villogó sötét (üveg)-kutyaóla, mely bár következetesen állati röntgenképek transzparenciájára épül, a kora-középkor nagyon is emberi csontházait (karnereit) és Pilinszky Elég című versének kezdő szavait idézi: „A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb.”
Baráz Tamás átgondoltsággal és szakmai elmélyültséggel megoldott Zeniter-je kecses gránit-tömb és fém-elemeivel sajátos alkímiát sejtet, misztikusan és asszociatívan felelteti meg egymásnak eltérő anyagok közeledő-távolodó pontjait. Barázéhoz hasonló méretű szobrokat állított ki Nyári Zsolt, egy puritán lüktetésű mészkő, fenyőfa Köldököt és egy emberléptékűségében is egyszerre intim és egyetemes, hasábba metszett női ölt ábrázoló érzéki Oszlopot. A legutóbbi Kisplasztikai Biennálén friss résztvevőként már díjazott Menasági Péter eltökélt kutató művész, a gránitban, andezitben rejlő zeneiséget szólaltatja meg letisztult formájú, visszafogottan dőlt és modulált tengelyeivel. A közös doktorandusz-tárlat terének megérdemelt fókuszpontjaiban, Krámli Márta és Orosz Klára körökbe foglalható munkái állnak. Márta nagy hiperbolikus korongja rusztikus-naturális hatású matt barnás plexi (önmagában is szép meditációs tárgy) melyben örvös hüllő-szerű bronz figurája tekeregne rejtett görgősorán, kár, hogy ennek folyamatos mozgását nem sikerült megoldania. Balázs József Róbert Zene-oltára provokatívan szimmetrikus, mesteri színes kő-intarzia, de szinte „végigskálázott” zongoraklaviatúrájával leginkább illusztratív dekorációvá merevedett. A kortárs szobrászatunkat konzekvens munkásságával frissítő Deli Ágnes szokatlan anyagok kontrasztjára koncentrál, itt és most a fal ívesen függőleges síkját kapcsolja össze a kiállítótér padlósíkjával, úgy, hogy egy-egy mályvaszín műbőr korong-párnája egy háromszög-lyukkal és egy abba illő keresztmetszetű álló-elhajló beton-ív révén a feminin-maszkulin pólus és együvé kívánkozás hordozóivá teszi a derékszögű fal-alapsík viszonylatot. Miklya Gábor Kukkolója, címével ellentétben nem leleplezően ábrázoló, hanem interperszonális, vagy interspaciális beavató mű, a kő eleganciáját tiszteletben tartó újkonstruktív, köztérre kívánkozó alkotás, Palatinus Dóra u-alakú intim Fülkéje szellemes pikantériával, frappáns egyszerűséggel enyhén anyagráncoló kárpitgombokat jelenít meg a vörös mészkőn.  
A jellegzetes festői világával gyorsan megjegyzetté lett Radák Eszter (végre) dinamikusan dekomponált, friss, minimál táj-diptichonnal jelentkezett, melyeket rá jellemző kis sormintával, térélménnyel és pointillista illetve van gogh-i felületkezeléssel gazdagít. A Radákéval valamelyest rokonítható (szín)világú neonszínekre hangolt kortárs ikonosztáz Varga Rita Hétköznapi története, egy 4×5 kockából álló nagyvárosi sztori festői képregénye, mely a személyes-globális feelinget némi impresszionista eszköztárral fűszerezve tálalja. (A kiállítás meghívója is ebből a koloritból épül fel, diákosan-nyáriasan, nyerően harsány.) A korábbi munkáival emlékezetünkbe vésődhetett Losonczy István most mintha visszalépve, a problémamentes kis naturalista táblaképbe menekült volna, kétségtelenül bravúros festői tudással egy kis courbet-i hagyományú tájat és egy óvatosan dinamikus hátterű önarcképet állított ki, Barakonyi Zsombor Hátrahagyott tárgyakként nagy méretben megfestett akvarisztikai ihletésű halaival talán a hétköznapok profanitásának és az ókeresztény ikonográfia elhagyatott hal-szimbólumának kontrasztjára utal. Bartek Péter Pál az anyag és a klasszikus tudás bűvöletében készült, kissé hatásvadász képpárja, önmagára találó, felkészült alkotót sejtet, Görgey Géza Tibor néhány kis gusztusosan megfestett expresszív zsánerképpel, tájképpel szerepel, köztük egy Velázquez és Kokoschka hagyományát ötvöző markáns, szenvedélyes „újbarokk” portréval. Peity Laura nyersvászonra készített barlangrajzai, áldozat-képei tüzes színekkel kiegészült földszíneik révén markánsak, de talán lehetnének kiérleltebbek, míg Ferenczy Zsolt kis mikro-makró-s, fény-víz-víziós botanikai triptichonja (Egy szenvedelmes kertész rácsodálkozásai) festészetünk misztikus-ironikus realizmusába sorolható. A bemutatásra igazán nem szoruló Révész László László festészeti, heraldikai hagyomány-töredékekre és soft-action figurák fragmentumaira komponálta erőteljes, szokásosan talányos festményét, Korodi János képi rendszere (Periódusos rendszer) valamelyest a piktúra szöveges újraértelmezésére vállalkozik, periodicitást hordoz, de a véletleneknek, a kompozíciós kísérleteknek is helyt ad zeneien virtuóz, jóízűen nagyvonalú festőisége. Gutman Barbara sikeresen ötvözi a merített papírt, mint hordozót, a szorongást és nosztalgiát egyaránt árasztó, megidéző gyermekvilág-idézetekkel, töredékekkel és a rájuk vetített, eléjük helyezett áttetsző szövegekkel, nemcsak műfaji, hanem gondolati rétegek (gyermek-felnőtt) is egymásra rétegződnek felfejthetően általa.  
A kiállításból alkalmazott művészeti jellege és egyedülisége révén kissé kilógó, de minőségileg teljesen helytálló ethno-jazz plakátok, Rozmann Ágnes munkái zárják a doktorandusz-művek sorát a Pécsi Galériában.
A képzőművész szakma számára egyebek mellett tanulságos keresztmetszet egy ilyen kiállítás, a hazai művészeti felsőoktatás számára pedig egyfajta önreflexió, hiteles visszajelzés. Kétségtelen, hogy a szellemi szféra más területeinek képviselői felé pedig, akik sokmindenben az úgynevezett fejlődést keresik, kérik számon, esetleg nem igazi egyértelműséggel nyilvánul meg egy efféle tárlaton a doktori-tudományos jelleg, szándék, vagy annak ígérete. De hiszen a laikus számára a tudományok doktorainak tevékenysége sem feltétlen különül el szakmai előzményeiktől, a lényeg pedig, hogy a „jó pap” – mérnök, orvos, tudós és művész „holtig”, de legalábbis a lehető legtovább – tanul, immár-akár DLA-képzésként intézményesítve, erkölcsileg és anyagilag is ösztönözve.