Rómainak és újmetafizikusnak lenni

 De Chirico és a Múzeum című kiállítás
Róma, Galleria Nazionale d’Arte Moderna

 
Kevés városa van a világnak, amely annyi jelentés-telített réteget hordozna, mint Róma, ezért lehet egyszerre nagy ajándék és nagy kihívás errefelé alkotónak lenni a huszadik században és manapság. A 30 éve elhunyt festő, Giorgio de Chirico életművét és személyiségét e fenti viszonylat felől érdemes közelíteni és lehet megérteni leginkább. Ez a harmonikusnak vagy romantikusnak sejthető viszony „város és fia” között, az élete nagy részét az Örök Városban töltő művész számára azonban meglehetősen konfrontatív módon alakult, legalábbis alkotói szempontból. Ennek legfőbb oka nem de Chirico görög származása, hanem éppen a hagyományokra és művészeti örökségre való friss és merész rálátása, ugyanakkor igen tradíció-tisztelő, -integráló munkássága, illetve egy igen nyers és kesernyés hangnemű 1919-es cikke volt.
A romantikus hangulatú, szép fekvésű Borghese-parkban lévő római Modern és Kortárs Nemzeti Galéria „de Chirico és a Múzeum” címmel rendezett nagy kiállítást a művész mintegy 100 munkájából, festményekből, rajzokból és egy nagy szoborból. A művek a Galéria, illetve a Giorgio és Isa de Chirico Alapítvány tulajdonából, valamint egy magángyűjteményből kerültek össze a tárlatra. Az első olvasatra furcsának (sablonosnak vagy provokatívnak) tűnő kiállítás-cím apropóját az adta, hogy Chirico fentebb említett vad hangnemű bírálata épp a most életművét középpontba helyező múzeum hatalmas oldal-termeinek anyagát támadta meglehetős iróniával. Mondhatni hab a tortán, hogy a Galéria közeli szomszédságában található a Galleria Borghese Orangeri-jében a Carlo Bilotti-magángyűjtemény, melynek kiállított törzsanyagát szintén de Chirico-képek adják.
Joseph Maria Albertus Georgius de Chirico néven a görögországi Volos-ban született 1888-ban és Athénban kezdte festészeti tanulmányait. 1906-ban családjával Velence és Milánó érintésével Monacoba utazik, ott folytatja művészeti stúdiumait két német művésznél. A múzeumokat járva Böcklin és Max Klinger gyakorol rá nagy hatást, első festményeit is Böcklin képei inspirálják. Később Milánóban és Firenzében él, majd Párizsban tartózkodik, ahol kiállít a Szalonon és a kritikusok elkezdenek foglalkozni a műveivel, itt alakul ki barátsága Apollinaire-el. Ferrarai katonai szolgálata idején visszatért a korábban Firenzében kezdett metafizikus témához, amiben az ekkor megismert Carlo Carra is biztatja. 1918-ban szerepelt először Rómában, a Galleria dell’Epoca-ban. Ekkortól él Rómában, levelezik Bretonnal, klasszikus, majd romantikus kép-periódusokba kezd, Milánóban pamfletje majd Párizsban híres novellája (Hebdomeros, 1929) jelenik meg és több litográfiai sorozatot készít ezekben az években. De Chirico a szürrealizmussal is ekkor került kapcsolatba. A harmincas években egy ideig New Yorkban étl és illusztrációkat készített, a negyvenes évek elején a Velencei Biennálén szerepel korábban kezdett barokk-sorozatával, 1945-ben jelentek meg első memoárjai és Commedia dell’arte moderna című műve. A 40-es évek végén több színházi produkció design-ját készítette firenzei, milánói és római teátrumoknak, Londonban 100 képből álló kiállítást rendezett és az Angol Királyi Művészeti Társaság tagjává választották. Könyv-illusztrációkat készített (Iliász, Kafka) majd utolsó új-metafizikus sorozatát tíz évvel halála előtt, 1968-ban kezdte el. A Párizsi Művészeti Akadémia tagja lett, megjelent első nagyobb gyűjteményes albuma. A Trastevere-n lévő San Francesco a Ripa Grande templomban lévő sírján neve után az áll: Pictor optimus!
A mostani nagy római kiállítás első műcsoportja A nagy mesterek nyomán címet viseli. Chirico 1919-ben a Villa Borghese-ben a nagy régi mestereket tanulmányozta és az kezdte foglalkoztatni, miként nyilvánulhatnak meg az avantgarde új eszméi régi képiségen át. Lírikus, sőt misztikus minőségekként írja le, majd követi-másolja hűen, de oldott, személyes, átélő-kutató modorban Raffaello, Dürer, Fragonard, Frans Hals, Delacroix egy-egy művét, Michelangelo Doni tondo-ját, Guido Reni Bacchusát, Courbet Marina-ját, Watteau Alvó lány-át. Ebben az időszakban „pictor classicus”-ként definiálta önmagát.
A nagy festmény címet adták a Chirico-tárlat második blokkjának, mely nem annyira a művész szemléletének, hanem festésmódjának, ecsetkezelésének változását fémjelző műveket csoportosítja. Részben barokk (Rubens), részben impresszionista hatásra (Renoir), dominánsabb vöröses-sárgás színhasználat, könnyed, emocionálisabb ecsetkezelés, vérbő festői attitűd jellemezte Chirico-t a harmincas években. Ezt a temperamentumosabb, némileg heroikusabb és játékosabb piktúrát a sok ekkoriban és később, a negyvenes-ötvenes években készült kosztümös (barokk, rokokó) vagy épp ruha nélküli (Dürer után) önarckép is kifejezésre juttatja. Ami azonban a „nagy festményt” illeti, az egy hatalmas Velencei capriccio, melyet Veronese Trionfo di Venezia- ja nyomán festett szabadon, expresszíven. Míg az olasz nyelv a maniera kifejezést használja a stílusra, addig ezt nálunk a vizuális vélekedés részben a modor, sőt modorosság szinonimájaként szokta kezelni, Chirico éppen az üres „manírt” mellőzte nagy vásznán…
A 30-as évek után de Chirico egyik kedvenc mestere Rubens volt, legtöbb sajátos tanulmányát, stílusgyakorlatát az ő inspirációjára készítette. A jelen római mustra harmadik képcsoportja is ezt a címet kapta (Rubens után). A nagyvolumenű flamand festőtől egy, a 15-16. századra jellemző vázlat-technikát és olaj-emulziós eljárást is átvett, amelynek révén a festmény egy akkurátus, színekkel előadott rajz volt. Ugyanakkor de Chirico számos ekkori rubenses skicce színek nélküli, vagy kevés koloritást hordozó, de mégis tüzes, virtuóz mű. A kiállítás negyedik egysége rajzokból, vázlatokból áll, Művek papíron címmel. Egyik híres esszéjében (Valori Plastici) aláhúzza a fontosságát „a feladathoz való visszatérésnek”, mely ez esetben a mű kiindulópontja, a rajz. Bár e szekcióban tényleg nagyrészt korábbi (nagy) festők modorában készült skiccek szerepelnek, de Chirico ismert metafizikus festményein is erőteljes rajzosság figyelhető meg, némileg a reneszánsz szerkesztettségét, másfelől kiemelő-hangsúlyozó, hierarchizáló szándékot, olykor ironizáló idézet-szerűséget sugallva.
Mint e kiállítás következő mű-csoportja reprezentálja (Új-metafizika), de Chirico a hatvanas-hetvenes években barokkos és klasszicizáló műveivel összhangban, visszatért korábbi témájához, a metafizikához. Ezeken a képekben, mint tudjuk, már nem a nagy előd-egyéniségek újrafelfedezése, műveik empatikus feldolgozása áll a festő munkálkodása középpontjában, hanem – korábbi alkotásainak összegzéseként – olyan tárgyak, képi-téri elemek és antik vagy középkori művek-helyszínek szokatlan kombinációja, melyek változatos ismételgetésével erősítette meg munkássága kontinuitását, egységét.
Mitológia és régészet a de Chirico-kiállítás hatodik tematikus egységének címe. Meggyőződhetünk és maga a művész is vallja ezt, hogy számára az antik, az ősi világ az egyik legfolytonosabb forrás. A mítosz a valóság mély megismerésének eszköze, az önkifejezés egyik pillére, mely több párhuzamos szálon is kísérője életének: görög szülőföldje, klasszikus tanulmányai, Nietzsche és Schopenhauer filozófiájában való elmélyülés és azon alkotó-kortársainak hatása, akiket szintén befolyásolt a mitológia és archeológia. De Chirico 60-as, 70-es évekbeli művei olykor töredékes mivoltukban, azokat sajátosan társítva, különös helyzetbe hozva, máskor pedig festői iróniával feldolgozva, chirico-san lemásolva, átírva jelennek meg ismert vagy kevésbé ismert archaikus fragmentumok, egész alkotások. A kiállítás egyetlen, nagyméretű szobra, a „régészek” témára egy variáns, fényes fekete színű, ironizálásában is súlyos, némileg komor plasztika. De Chirico olykor expresszív festőiséggel, de talán gyakrabban reneszánszos rajzossággal hozott létre egyéni, kultúránkat kissé szkeptikusan közelítő műveket, „spirituális leltárakat”. Mitikus-szürreális kompozíciói emblematikussá vált alkotások, de ez a tárlat mélyebben árnyalja a róla kialakult képet és meggyőz, hogy de Chirico megértéséhez-megismeréséhez egész életművére érdemes rálátnunk.
Világunk gyorsan-lassan változó mivolta ellenére kijelenthető, hogy az európai tradíció nem süllyed, de folyamatosan átértékelődik, nagy etnikai, kulturális és virtuális átjárások tanúi lehetünk. A római tematikus és átfogó kiállítás egyik nagy erénye, hogy sikerül közel hoznia de Chirico-t, aki a múzeum fogalmának és a művészeti hagyományok - ha nem is újraértelmezéséhez, de - átgondolásához, további kritikus szemléléséhez adott számunkra fontos szempontokat.

2008. XI. 20 – 2009. I. 25.