Graf-ikon

a 7. Győri Nemzetközi Rajz-és Grafikai Biennáléról, Balkon 2003/XII

Itt és most nem vizuális tendenciák koordináta-rendszerben történő megjelenítése következik, hanem a grafikai világ markáns képmás-demonstrációja indokolja a cím szójátékát. Az erőteljesen kirajzolódó – a hagyományost a legidőszerűbbel ötvöző – önmeghatározási, műfajmeghatározási jelleg a mostani győri Rajz-és Grafikai Biennálé egyik színvonalat adó erénye, a tévedéseket alig hordozó, remek válogatás és rendezés mellett. A nemzetközi grafika helyzetéről a legteljesebb képet adó magyarországi és a hasonló jellegű kairói és prágai rendezvényeken példaként emlegetett Biennálé szakmai világviszonylatban teljesen megtalálta helyét (a legjobb hajók egyike lett, nemcsak győri vizeken). A fentieket épp a fogadtatás nem díjazza méltóképpen, nem tolong a kiállításon eléggé a szakma, hazánk egyik legjobban szituált városában az emberek legnagyobb részét nem érdekli a képzőművészet és a helyi sajtó is méltatlanul alulbecsüli az ilyen és hasonló történéseket. Szomorú ez, hiszen Ljubljanában, Krakkóban ez egészen másként van – erősíti meg az „ellenszélben, szélcsendben is fáradhatatlanul vitorlázó” főszervező-múzeumigazgató, N. Mészáros Júlia.

A biennálé főhelyszínén (Eszterházy palota) sajátos adottságú háromszög alakú átriumos előtérbe lép a látogató, ahova szerencsésen kerültek egymás mellé bizonyos művek, mondhatni monumentális grafikák: Tomasz Struk (Lengyelország) szürke, textilhatású nagy digitális printjei, az izlandi Jónsdóttir szép minimál-szénrajza, Nagy Gábor György lilás-szürkés derengésű, plasztikai és optikai látványokat manipuláló-szembesítő nyomatai, a norvég Amoot színes mozgás-múlandóság printjei, vagy M. Cleempoel (Belgium) nagy textilre nyomott szürkés ablakai. A főhelyszín termeiben aztán a kompjúteres „ikonok” számos variánsával találkozhatunk, a személyesség-egyetemesség, az idő-és életrétegek portrés-digitalizálásával például cseh és német művészek munkáin. Herendi Péter fődíjat nyert látványos, elegánsan installált anamorfikusan torzuló, plasztikai hatású portréi, Németh Hajnal MAOE-díjas virtuális figurái, az osztrák A. Kalteis bársonyra nyomott álkommerszen és álnaivan bizarr nagyméretű fotószitája, I. Gustowska (Lengyelország) optikákból vigyorgó élet-sztori tondói, a díjazott finn A. Vertanen szép, leheletfinomságú, de ugyanilyen halvány szellemiségű, fametszetet és projektort (!) alkalmazó nyomata, vagy a puerto rico-i Irigoyen jellegzetes latin-amerikai szürreál-iróniájú, tradíciójú printje szerencsésen erősítették egymást. A kiállítás címében még mindig szereplő rajz műfaja mintha egyre inkább háttérbe szorulna, míg az új médiumok és technikák egyre nagyobb teret hódítanak, mind szervesebben belesimulva a grafika alakuló kontinuitásába. Az iménti megállapítás alóli erőteljes kivétel a román Banciu vegyes rajza, (igazán jól erősítve egymást a szemben lévő honfitárs, Borcescu tömör, info-s lézerprintjével.), vagy Ledent (Belgium) díjjal jutalmazott nagyméretű, finoman sötét, visszafogott fény-rés litográfiája és jellegzetes rajzok a lengyel Mendrektől. A Ljubljanai Biennálén mikro-makrós, léptékváltón repetitív printjével korábban fődíjas koreai S.-G. Chung most a számítógéppel manipulálható portréműfajt és az ebben torzuló kultúránkat feszegeti.

A tárlat további tereiben ismét szembesül és keveredik a művészek szociológiai érdeklődése (E. Gortschakova orosz-német művésznő riportszerű grafika-pannója), erőteljesen expresszív iróniája (Germán Fatime és a brit Hampson nyomatai) vagy technikai virtuozitással tűnnek ki, mint az osztrák színeket – de sokkal inkább japán elmélyültséget - képviselő T. Matsukawa, a japán színeket képviselő T. Hasegawa hatásos, nagyméretű fotónegatív-karc-manipulációi, a svéd Kihlmann míves, de ridegfényű monumentális hidegtűi. Bizonyos M. Ahmed bár a svéd grafikát reprezentálta, szikáran expresszív művével Bagdadra emlékezik, ugyanakkor az ausztrál Crothers színes fametszete határozottan hordoz valamit hazája aboriginal tradíciójából, a canadai-latin-amerikai Las Flores pedig márquezien burjánzó, agyoncizellált gigant-grafikával szerepelt. Sebők Éva arte poverás, provokativitásában is szellemi világa meg-megújulni képes, míg a szerényen klee-s Várkonyi György helyett akár más is szerepelhetett volna. A thaiföldi művészek munkáin szembetűnő, hogy mind a geometrikus, mind a szerves motívumokat az európaitól igen eltérő megjelenítéssel, színvilággal láttatják. A sajátos kisvárosi-külvárosi hangulatokat ábrázoló Bács Emese tömör képiségében is könnyed piktúrája mellett talán nem tudott a rézkarcban elég festői lenni. Az olaszok letisztult, egyéni, lírai újkonstruktív vizualitást hoztak, rajzban, papírnyomatban egyaránt, míg az amerikaiak nyersen harsány színvilágú, organikust és anorganikust ötvözgető printjeikkel sztereotipak, merevek maradtak.

Egy egész kisebb teremnyi nyomat jött össze pikáns-pajzán tematikával, humorral, itt láthattuk a szerb Todovic maszkulin és feminin motívumok repetíciójára épített rézkarc installációját, a litván Vasiliunas válfán kiakasztott, szándékosan kiakasztó szexuál-szatirikus művét, a holland Willemen mélynyomatos tablóját, melyen a festészettörténetet ismert aktfestmények ironikus másolatainak játékos parafrázisába rendezte.

Magánmitológiák átütő erejét, stabilitását jól testesíti meg Gaál József rizspapírra nyomott nagy fej-ikonosztázával, Szőcs Géza nyíltan önellentmondásos és ál-szakrális, „Internetes ikonosztáza” aranyával valójában halovány, fekete-fehér pornográf fényképeket takargat. A Balkonban már korábban bemutatott orosz-ukrán Pavel Makov Utópia című élet-játszma-játékával szerepelt, mely itt most egy finoman elgyötört és cizellált nyomat-gyűjtemény. Talán az imént említett személyes vallomások vonulatába illeszthető a spanyol Santiago Serrano, az 1999-es győri biennálé fődíjasa – és madridi, prágai, kairói díjak nyertese – akinek most rendeztek önálló tárlatot, mély szellemiségű, alaposan-alázatosan körüljárt és ragozott ”eszköztelen eszközeiből”. Megsebzett dúcai, papírjai révén Szíj Kamilla lapjainak, talányokat-bizonyosságokat hordozó spirituális műszereivel pedig Schmal Károly tevékenységének is rokona. Az aktuális alapkérdésről, a kép-tárgy viszonyról is szólnak meditatív munkái, melyekbe szokatlanul csempészi vissza a szépművészetekből száműződő „szép” szót tenyérnyi vallomásainak nagy ikonosztázokba ritmizált „gyűjteményeiben”.
A grafikai megjelenésükkel megint amúgy is erőteljes szlovákok tavalyi fődíjasa, Juraj Poliak grafikai installációval, nyomatos objektekkel nyert két éve és rendezett be most egy kis termet. A kissé köldöknézésre, önmaga bravúrjaiban lubickolásra hajlamos rajzművészet végre gondolatilag-technikailag is nyit, reflektál a médiára, a korra. Poliak „Univerzális anyái” (babkocsi-futóművön ringatózó ember-lenyomatos üvegkalickák), „Kezdetei és végei”, vagy „Loading”-ja esetében kis, nagyítókkal kiegészült filmszalagok keretezik, osztják meg többszörösen a képmezőt illetve képteret.

A nagyvonalúan és jellegzetesen elegáns design-nal (Kelemen Benő Benjámin munkája) megjelenő hetedik nemzetközi grafikai keresztmetszet a vizek városában tehát a „grafikaként” beazonosítható műfaj folyamatos változását és meg-megújuló vagy meg-megmerevedő törekvéseit egyre alaposabban és tárgyilagosabban láttatja, ha minden jól megy, 2005-ben és azután is.