A romnak támasztott létra

 

Arte in memoria 5 – Ostia Antica zsinagógája / Róma
Balkon, 2009 / 4
 
 
            Ostia az ókori Róma kikötője és előretolt katonai állása volt – forgalmas, kulturális, vallási, szolgáltatási szempontból tarka és eleven település, az akkori világ legnagyobb városának tengeri kapuja. Ostia Antica romvárosának határában állt I. századi zsinagógája - valószínűleg kontinensünk egyik legkorábbi zsidó szakrális épülete, - mely teljesen kívül esett a metropolisz vérkeringésén, mondhatni periférikus helyre épült. A zsinagóga maradványainál rendezik meg évek óta az Arte in memoria nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítást-installációt, melynek kurátora Adachiara Zevi.
A jelenkori képzőművészet ténykedései által tehát a Róma melletti Ostia-ban egy néhai épület romjai válnak élővé, egy közösség múltja elevenedik meg, szellemisége-emlékezete idéződik fel. Mint tudjuk, a salamoni templom lerombolása óta a zsidók számára a templom csak a kollektív emlékezetben és a jeruzsálemi siratófalban létezik, zsinagógáik tanító-és gyülekezeti helyek, nem egyeznek meg a templom fogalmával. Az arte in memoria résztvevőinek célja tehát szellemi-spirituális erőterek, vizuális reflexiók-üzenetek létrehozása lehetett. Az ostiai nemzetközi projekt képzőművészete részben rekonstruáló, beavatkozó jellegű, részben azonban profán anyagok sajátos helyzetbe hozásával, szakrális üzenetek narratíváit hívta életre. Nem is kiállítás, nem is igazán installáció, inkább újabb nyitás a genius loci egyéni megszólítása felé.
A romváros változatos objektumait, zegzugos helyeit elhagyva egy réten, annak füvébe taposott keréknyomokban jut el az érdeklődő a zsinagóga maradványaihoz és a kortárs művekhez. Elsőként Pedro Cabrita Reis cím nélküli, 2005-ös installációja vehető észre, mely a hely jellegéhez és szelleméhez illeszkedő 21 oszlopból álló egzisztenciális jelsor. Ha nem is feszesen, de szikáran álló, töredékesen abbahagyott, sok szándékolt esetlegességet hordozó kolonnái egyszerre hordoznak építészeti és antropomorf karaktert. Elrejtésükben-beburkolásukban tetten ért architektonikus mementók, vagy belsőjüket-bensőjüket feltáró emberi jelenlét-jelképek. Bármely megközelítést is alkalmazzuk azonban,mindenképpen spirituális atmoszféra részesévé avattatunk az összetartozó oszlopok által, melyek egy nagy élő fa köré szerveződő csoportot alkotnak, ág-koronája alatt álldogálnak. Nyersen, vehemensen összerótt cölöpök, vörös téglából-cementből-fából, egyenként 220 × 40 × 40 cm-esek.
Daniel Buren"Transzmutáció" című műve két padlómozaikot társít, egy kétezer éveset és egy mostanit, mely utóbbit „in situ” készítette carrarai és thasszoszi fehér márvány, valamint zimbabwei fekete gránit-darabokból, teljessé téve ezzel a töredéket, egésszé a részt. De Buren nem rekonstruál, hanem konstruál, nem ironizál, hanem a padlómozaik alaphelyzetet nyomatékosítja, egyszerű geometrikus – diagonális fekete-fehér padlójával új, egyszerű alaphelyzetet teremt.
Marco BagnoliA hang” címet viselő munkája ikonográfiailag ismerős, visszatérő tárgyakat társít, azok jellege mégis valószerűtlen: sűrű fogazású, bizánci perspektívában széttartó súlyos vaslétra, oldalára festve az angyalok 72 héber nevével – a rom közepének támasztva. Alatta valószerűtlenül piros, sajátos arányú amfora – melyből egy hiperbolikusan tükröző felület mögül torzított hangon mormolt (ima?) szöveg hallható. Bagnoli létrája, annak matériája miatt nem igazán meditációs-spirituális tárgy, az égi fohász imaginációja, hanem könyörtelen jelenlét-demonstráció, monotonitást sugárzó súlyos objektum, melynek feketesége (acélszürkesége) szerencsésen markáns kontraszt az antik fehér mészkő mellett. Az olasz művész lajtorjája éppen az ostiai romegyüttes azon részére támaszkodik felül, amelyen a hely egyik egyetlen egyértelmű szakrális utalását találjuk, egy menórát, a zsidó vallás legjellemzőbb jelképét.
Gianni Caravaggio három kisebb művet, három tételben megfogalmazott reflexióithelyezte el a zsinagóga romjainál: egyik munkájának a Tanulság tanúval címet adta (2009). Egy majdnem amorf alumínium öntvény hever a fűben, egyik oldala néhány sík mentén lemetszve és átlyuggatva. Az alkotó zárt alakzata minden kérdést nyitva hagy, szobornak túlságosan valami indusztriális (furatok) vagy valami drámai történést (lövések) dokumentáló tárgy ez. Közelében egy tenyér alakzatában elrendeződően (de nem azt kirajzolóan) különböző méretű, színű szabályos kis kőgolyók – a hiány és realitás, a részvét és részesség talányos, finom utalásokkal, felvetésekkel előadott együttállásai ezek. Gianni Caravaggio talán legszebb műve mégsem ez, hanem a Döbbenet minden nap új címet viselő, kis vékony fehér anyagokat, egy pálcát, egy amorf lemezt (muranói üvegből) és fehér port felhasználó tárgya intimitásában is hordoz drámaiságot, törékenységében is hordoz szakralitást. A törékeny pálcával alátámasztott kis amorf, transzparens lemez képzeletbeli árnyéka körüli tartományt jelöli ki a finom fehér por a barna porban, egy oltár/tóra magasságú helyen.
Az egyetemes szakrális építészet egyik legősibb alapelemét, az apszist hozta létre és tette itt és most képzőművészeti alkotássá Sol Lewitt cím nélküli építményével. Mivel egy nyitottságában is teljességetárasztó, kétféle téglából épített félköríves falról van szó, mondhatni, az évezredes romoktól néhány tisztes lépésnyire új építészeti objektumot emelt.
Mintha az áldozattal és a Tórával való személyes kapcsolatkeresés nyilvánulna meg Susana Solano „Az emlékezet litániája” című művében. Négyszögletes, vájatozott fehér márványlapja és mellette elhelyezett márványkorongja együtt áldozati asztal kellékeinek tűnnek. De a művész szorosan a hely szelleméhez igazodott: „áldozati” fehér tányérját egy kanellurázott helyben talált kőedénybe illesztette, ennek vájatai térnek vissza mózesi asszociációjú kőtábláján. Solano munkája mégse kortárs szakrális kelléktár: kő-könyvlapján önkényes, de fegyelmezett ív-vésetek, kő-korongján az Isten héber kimondhatatlanságára utaló „némaság” fordulnak az ég felé. A Törvény vésett éles hangja mellett-mögött Jób panasza is feldereng: „mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél…?”
Gal Weinstein az anyag és az anyagtalan ellentmondását firtatja nagy szabályos kerek föld(sár)folton megjelenített mozaikjával, mely egy szabálytalan fény-csillagot ábrázol a la prima a porba kirakva. A mozaik nemcsak az ostiai zsinagóga korának és térségének volt fontos díszítő-képalkotó technikája, hanem az egész szakrális művészetnek. A mozaikok sajátos hatását – bár ezen a művön ez síkbeli adottságai révén nem igazán érzékelhető – fénytanilag diffúz mikro-felületeik sejtelmes vibrálása adja. Itt egy valós csillogást modellező csillagot látunk, közepén fehér, szélei felé sárgás, illetve vörös majd kék színekben, mely utóbbiakkal „földi közegéhez”, a szürkés tufa-porhoz kapcsolódik.
Ostia romvárosában bolyongva sokminden feltárulkozik az antik múltból, de félreeső zsinagógája maradványainál jóval kevesebb. Ezt a keveset szólaltatja meg, hozza helyzetbe az Arte in Memoria 5, a rejtőzködő-töredékes objektum rejtőzködő-minimálos művei a 139. Zsoltárt idézik: „nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében”.