A töredék ünnepei

Budaházi Tibor kiállításai
(Új Művészet, 2009. június)

 
Az iszlám vagy tibeti imamalom morzsolgatása, a keresztény rózsafüzér ismétlődésekre (is) építő ima-láncolata, mélyről fakadó és mélyre elültetett szövegek mormolgatása, mind belső erőket megmozgató, transzcendens kapocs sokak számára. Lássuk be, mindannyian teremtünk hasonló helyzeteket, melyekben az ismételgetés fontos szerephez jut. Budaházi Tibor is sokszor ismétel – ami aztán persze sosem ugyanaz, sosem ugyanannak a reprodukciója, klónja - művészetét is frissen tartja, sajátosra élesedett-élesített szemmel keres. Olyan hétköznapi és egyedi jeleket, tárgyakat ment át képeibe, amelyek mellett többségünk elmegy, amit más jelentéktelennek, közhelynek tart, ő azt teszi ünneppé, szójátékkal élve a közhelyből kiemeli a helyet.
Önmagukban is rendkívül jelszerű, csónak-alakú temetői fejfák érintették, „szólították” meg nemrég Budaházit, melyeket aztán imaszerűen, vizuális mormolással ismételgetett különféle kompozíciókon. Fejfáiról készült munkáit „könyveknek” nevezi, számukra egy siratófal, ikonosztáz vagy szakrális leltár-szerű művén a tondo helyett az ellipszist választotta, mely a teljességet a perspektíva illúziójaként, a barokk heroizmusával hatásosabban kifejezi talán. Budaházi Tibor évek, évtizedek óta festői feljegyzéseket, sőt olykor plasztikai-tárgyi összegzéseket, absztrakciókat készít a világról és bár ezt elég sokakról állíthatjuk, az ő munkái ennek a szókapcsolatnak igen szoros és mély megnyilvánulásai. Nem felületi dolgokat hajszoló riporter, hanem az elemekkel, a hagyománnyal, a lélekkel kommunikáló kép-föld-műves. Azzal teremt feszültséget, hogy folyamatosan a szent és profán, a talált és kreált, a hétköznap és az ünnep, az enyészet és az újjászületés kettősségeiben leledzenek művei, mégis nehéz ezt a folytonosságot, dualitást, egyidejűséget nyelvünk igeidőivel leírni.
1956-ról nehéz képzőművészetben ma eredetit, hiteleset, átütőt alkotni, az évforduló évében (2006) Budaházi egy Út című művel reflektált a témára többek között. Hosszúkás asztalszerű posztamensre rakott hengerek, melyek körkörösen kifordított, megsárgult, nyomtatott papírok, messzebbről az emlékezés gyertyáiként hatnak. De: a „papír” szó a vasfüggöny innenső oldalán súlyos többlettartalommal bírhatott valakire nézve, aktát, engedélyt, információt hordozó titkos „anyag” volt. Budaházi Tibor ki is nyitott (fel-feltáruló), cirkulárisan össze is záródó könyvei feszültséghordozó és-generáló spirituális tárgyak, mégis szelíd, csöndes mementók.
Budaházi egyszerű dolgokat csinál, racionálisan felépített-abbahagyott fragmentumain meg-megindulnak a gondolatok és indulatok, hol felerősödnek, hol abbamaradnak. Lényének, sorsának kettőssége munkásságában látszik összeállni: erdélyi származását, az ottani ember sorsát és kételyeit, a pannon ember mindennapjaival, közelmúltjával, balkáni-mediterrán-germán hatásoktól színes kulturális közegével ötvözi, ösztönösen és tudatosan.
Az egymásra húzott, vagy egymásról lekapart rétegek nem festői vagy grafikai tartományokat és mezőket tárnak fel vagy fednek le csupán, hanem emberi sorskérdéseket, időrétegeket. Budaházi munkálkodásában elmélyülve jöhetünk rá, hogy az ismételgetett jelek, tartalmak és tartamok adják az élet belső ritmusát, s ez a vizuális mormolás és repetíció a művészet, a közlés egyik lehetséges végkifejlete. Az archaikus és a földdel-idővel takart közelmúlt kéri folyamatos és sajátos létjogosultságát Budaházi Tibor meg-és átfestett, ki-és szétfeszített valóság-darabjain, „kialakult benne egy zsigeri érdeklődés és szeretet az írás(képek), személyes feljegyzések, kódexlapok, az élő-töredező emlékezet iránt” – írja róla Novotny Tihamér a töredezettség esztétikájának nevezve Budaháziét.
A romantika – különösen Németországban – műromokat épített, Budaházi eredetiket talál, „önmagában” és önmaga körül, töredékekből épít fel sajátosan új egészeket. Ugyanakkor rovásai, ünnepélyes és nyers foltjai, színmezői vagy éppen ismételgetett ekevasai új lapokkal gazdagítják az egyéni és kollektív képi és jelképi emlékezet eszköztárát, „szótárát”.
A zsebekbe gyűrt és régi útipoggyászokban felejtett relikviáknak szívbe markoló üzenete lehet, a megpróbáltatásokban szorongatott, torzókká kopott személyes kis tárgyak erővel bírnak. A tér-és időbeli távolokba ragadott rekvizitumok illatokat, hangokat, helyeket és sok-sok élményt idéznek fel, múlt-konzerváló küldetést teljesítenek. Így őrizhetik minden történelemkönyvnél teljesebben a Budaházi-féle fragmentumok nemzedékek szellemiségét és az individuum bensőjét. A művész közelmúltbeli szombathelyi, közelgő pécsi és keszthelyi tárlatai ünneppé nemesített töredékei közé kalauzolják a pannóniaiakat és nem pannóniaiakat.
 

Szombathelyi Képtár, 2009. II.17-III.15.