Foltba oltva

Klimó Károly gyűjteményes kiállítása
(Új Művészet, 2009. július)
 
 
Sok szónak van irodalmi és közhasználatú másodlagos jelentése, így a folt-ejtés és beoltás-oltottság is többrétegű többlettartalmakat hordoz(hat). Klimó Károly festészetét úgy tűnik, igazán jól fémjelzi ez az alliterációs szókapcsolat, mert bár piktúrája alapján nem mondható például Rothko közeli rokonának, mégis folt-ejtése és festészetbe oltása, illetve annak sajátságai határozzák meg őt leginkább. Súlyos és könnyed, brutál és frivol foltok feszülnek egymásnak dinamikusan vagy simulnak össze békésen Klimó képein. Rajzi és festői elemek, gyűrt és gyötört felületek, kozmikus és mikrokozmikus tartalmak jelentik ki vagy vetik fel önmagukat. Kis intim enteriőrökben egzisztálnak, vagy megdolgozott síkokat rendeznek át, töltenek meg jelentéssel tárgyiasságuktól majdnem végsőkig megfosztott fragmentumok és/vagy tárgyiasulnak újra. Oldott foltok és szikár firkák fedik és szövik át-meg át egymást. Bizánci szakralitás, középkori dekorativitás, a gyermekrajzok őszintesége egyaránt felfejthető Klimó Károly munkáin.
 
Bár talán a felsorolásból többen kimaradnak, kevés festő jutott el a gyermeki ártatlanság és önfeledtség olyan szintjéig a hazai festészetben, mint Lossonczy Tamás, Klimó, vagy Szabados Árpád, erről úgy ír Pilinszky a Szög és olaj-ban, hogy „amíg Bartók – most meg már a művekről beszélek – csupán a tisztaságig jutott el, Klee az ártatlanságig emelkedett. Nem infantilis, hanem ártatlan, ez döntő különbség a művészetben.”[1]
Ugyanakkor kétségtelen, hogy a gyermeki ártatlan jelhagyás, a lelki szegények boldogsága, a konvenciókat, tudatalatti tartalmakat felszabadító ügyetlenkedés és ezek tudatos keresése vitatható tényezők a szakmaiság, elhivatottság mentén. Érdemes egyszer kimondani, hogy a lírai absztrakt szakmabéli nem igazán, na jó, ritkán tudja-akarja szavakban megfogalmazni, miért festi azt és úgy, a laikus/műélvező számára a mű mint lecke az empátia/beavatottság valamely mértékéig fel van adva, a gyűjtő/kurátor pedig az iménti kategóriákban különbözőképp alámerülve, az alkotásokat a valós vagy vélt trendekbe, értékrendekbe igyekszik/kénytelen/engedi illeszteni. Míg Arnulf Rainert és Gaál Józsefet az antropomorfhoz, a mítoszokhoz, Kopasz Tamást és Nádler Istvánt a zeneiséghez való viszony fűti-determinálja talán leginkább, Klimót az életjelek-jelenségek esetlegességének és meghatározottságának dualitása. Tán bicegő és némileg méltatlan leegyszerűsítések ezek, lássuk be, nem igazán tudható és mérhető, hogy akár Klimó Károly munkásságára milyen arányban hat-hatott a dél-alföldi (békési) külső és belső terek világa, a balkáni vagy mediterrán térség díszítőművészete, Bartók zenéje, Balaton-felvidéki élmények vagy egzotikus távoli kultúrák, az egzisztencialista, a libertinus vagy a katolikus-egzisztencialista filozófia.
 
Klimó Károly mostani győri gyűjteményes tárlata jól válogatott és rendezett, önmagukat és egymást jól érző munkák felvonultatása. A szubjektív, kényes-önkényes szem persze hiányol avagy elhagyhatónak érez és vél műveket, némelyeket meggyőzőbbnek, másokat kevésbé annak ítél. Izgalmas és szerencsés, hogy egymással szemközti falakon és egymást követő termek zugaiban egyidejűleg találkozhatunk Klimó nagyméretű, dekoratív, feszes és tüzes, illetve kicsi, töredékekből összerótt, fakó vagy visszafogott színvilágú, tépázott felületű alkotásaival. Művei tehát egy-egyazon térben, egymással „szemezve-szembesülve” lógnak és szemlélhetők Győrött. Életörömet és heves belső festői késztetéseket, elmélyült komponálási igényt és önfeledt jelhagyást együtt hordoznak Klimó képei. Élményt és látványt merít alá filozofikus kétely, kereső hit és elmélyült játék tartományaiban, másként fogalmazva személyes gesztusait, gondolatait teszi a Divina Comedia bugyraiba. Nem törekszik kényes egyensúlyra, helyette önkényes társítások és megfeleltetések dinamikája uralja képmezőit. Az egymással ütköztetett minőségek mostanában talán még jellemzőbbek Klimó képépítésére, mint korábban: egy-egy szeszélyes, gesztus-szerű alakzata egyazon képen vagy sorozatban elforgatva, új helyzetbe hozva vissza-visszatér, heveny, emocionális-irracionális foltjait néha finom, geometrizáló vonalhálóval szövi át, transzparens elemekkel fedi le, határolja körül. Olykor konkrétnak tűnő asszociatív formák, máskor valós tárgyi-biológiai fragmentumok (például madártollak) gazdagítják a klimó-i œuvre memento mori-s üzenetvilágát, atmoszféráját.
 
Klimó piktúrájára színben a vörös-fekete-sárga hármasság a legjellemzőbb, bár néha korábbi önmagához képest meghökkentő, hétköznapian szólva trendi színeket, például brillantokat is használ. Szemléletét pedig egyfajta – de igen sokféleképp megnyilvánuló - dualitás[2] jellemzi, mely az absztrakt expresszionista skatulyába gyömöszölhető karaktert lírai-poétikus-archaikus attitüddel ötvözi. Művészetének ez utóbbi pillére vállaltan egy régről fakadó, mélyen és folyamatosan átélt irodalmi kötődéssel társul, konkrétabban az epikus-verbális tartalmak, mint mondja „amikor dolgozik, erősen munkálnak benne”[3]. A hatvanas években megérintette, foglalkoztatta az egzisztencialista filozófia, Camus és Sartre művei, Heidegger, Jaspers gondolatai. Sade-hoz 12 nagyméretű rajzot készített, melyet a müncheni Matthes und Seitz kiadó publikált Sade-sorozatában, olyan művészek között, mint Arnulf Rainer vagy Hermann Nitsch. Bár a német absztrakt expresszionizmus is „kitermelte” a maga karakteres, tüzes fiait, Klimó ténykedése mégis valamitől egyediként és ünnepeltként viseltetett arrafelé. Klimó mindazonáltal igazi közép-európai alkotó, aki bár Nyugaton mutatkozott-mutatkozik meg legtöbbet, a Kárpát-medencéből nézve mégis azt a vélekedést erősíti életműve, hogy Krúdy halászléinek látványa, az Alföld vagy Budapest piacainak lomha forgataga, térségünk és esendőségünk, kételyeink tükröződnek leginkább művészetében.
 
Kiemelt, fontossá tett, körülhatárolt véletlenek, keresetlenségek. Többször támad az az erőteljes benyomásunk, hogy Klimó jelhagyását gyakrabban irányítja a képi automatizmus, egyfajta emocionális-vizuális retorika, mint a tervezettség. A keresetlenség és keresettség, a romlás és szemét esztétikája illetve mindezek társítása, olykor art brut-szerű megerősítése, kiemelése közé nem könnyen – bár alkotóként ellenkezőjét érezhetjük – húzható határ. Klimó jelhagyásai legtöbbször azáltal nyernek sajátos esztétikát, vagy feszítik szét a hagyományos esztétikai kategóriákat, hogy a lelt vagy szándékolt esetlegességet, rendet követelő világunk esendő nyomait, maradékait, foltjait emeli be képeibe. Közép-Kelet-Európa szellemi, lelki és fizikai gyümölcseinek és rothadásainak tart sajátosan izzó-olvadó tükröt mintegy öt évtizede immár.
 
Múzeumi Képtár / Napóleon-ház, Győr, 2009. május 14-július 19.
 
 


[1] Pilinszky János: Három találkozás, Új Ember, 1965. december 25. / Szög és olaj, Vigilia, Budapest, 1982.
[2] Hajdu István beszélgetése Klimó Károllyal, in: Klimó Károly 2000-2006, Enciklopédia Kiadó, 2006
[3] Hajdu István beszélgetése Klimó Károllyal, in: Klimó Károly 2000-2006, Enciklopédia Kiadó, 2006