Oxidált idők, sebzett szimmetriák

Július Gyula művei a győri VMM pincegalériájában, Új Művészet 2004/III

A nyolcvanas évek végére a mű, a művészet és a művész romantikus mítosza anakronisztikussá vált, hamisnak tűnt a pátosz, ami ezeket körülveszi. A hősies formateremtés elillanni látszott és a részben újrafelosztott hazai képzőművészet vákuumában kezdett munkálkodni Július Gyula is, aki a fenti dolgokat és művész-énjét egyidejűleg tudta-tudja idézőjelben és „halálos” komolyan látni-láttatni. Július a természettudományok, a „szórakoztató fizika”, a mágnesesség és a mechanika, a galvánelemek, az ólomlemezek és a villamos huzalok világát vitte előbb grafikáiba, utóbb a maguk tárgyi mivoltában tette ezeket reliefhatású tárgykollázsok, objektek és installációk részévé.

Kevés jobb helyet találhatott volna Július Gyula munkássága keresztmetszetének bemutatásához, mint egy kissé zegzugos, évszázados falú pincegalériát, ahol – a művek mellett – a jó világítás szervesen gazdag foltjait láttatja tégla, víz, salétrom és penészgombák kölcsönhatásának. Egy művész, akinek tevékenységében az anyagok, fizikai, kémiai jelenségek egymásra hatásai önmaguk alakítják a képet, az installációt. Gyula többféleképp, lehetőleg a konvencióktól eltérően közelít a képzőművészet problematikájához, sőt önmagát, mint művészt is olykor némi szkeptikus polemizálással határozza meg. Kis iróniával „reál” művész, aki az anyagiság folyamatait tetten érve hozza létre műveit, pontosabban indukálja és hagyja, hogy realizálódjon a végleges alkotás, mely aztán majd „humán” üzenetét közvetítheti. Szakmailag az 1989-es „Kék Acél kiállítás” résztvevőivel, valamint Várnai Gyulával és Csörgő Attilával, illetve mindenekelőtt Öveges professzor „arte poverás” eszközkészletével érez rokonságot, akik más kiindulópontból, de hasonló „végtermékeket” produkálnak.

A győri pincetárlat első, legnagyobb termét a több mint harminc lapos Rozsda-rajzok sorozat uralja. Július Gyula a funkciójukat vesztett kis indusztriális lemezekből, rozsdás felületüket egyszerű alakzatokká rendezve, lenyomtatva egyéni-egyedi alfabetikát hoz létre. A Szakító levelek címet viselő kollekció derékszögű, rozsdavörös formái mellett oldott, izzást-cseppfolyósodást sejtető, olykor rézoxid-zöld foltok tűnnek fel. Egy „korrodált” emberi kapcsolat modellezése, levélírás – a napjainkban el-elhaló műfaj – művelése egy olyan nyelven, melyet senki sem olvas, de bárki ért-érez, az intimitás-vívódás felnagyítása 70×50 cm-esre. Az oxidációs grafikák mellett Július Gyula egy ismertebb, több helyen szerepelt 1991-es műve látható (Temperance), melyen a művész által létrehozott mágneses erőtérben (síkban) antik amfora-páros töredékei hajlanak kis idő-kártyákként egymás felé.

A következő szoba tárlóiban különböző tengerszint feletti magasságok számadataival címzett kis geológiai-topográfiai tárgyak, mohás tájacskák kis objektumokkal láthatók a művésztől (862 m, 512 m, 225 m – 2003). Mini land artok (kis ország…), az ön-és helymeghatározás ironikus rezervátumai. Ahogy Szűcs Attila festményeinek kihalt, sötét játszóterei, úgy valamiképp Július Gyula e munkái is gyerekkori kisvasút-terepasztalainkra, elhagyatott tájként valami elvesztett aranykorra utalnak. Némileg az iméntiek előzményének tekinthető, a makro-mikro szituációra, rálátásra-felülnézetre épülő 1994-es munka, a Nagy new yorki áramszünet is.
Ebben a térben találkozhatunk a Kísérlet I-II-III. című művel, melyek fizikai kísérletek töredékeinek egymásra rendezett szövedékei. Itt látható Öveges professzor titkos kísérletei közül a Nr. 365-ös is, valamint a Szénrajz nevet viselő munka, mely egymásra (egymás mellé) merőlegesen elhelyezett különböző vastagságú szénrudacskák türkiz résekkel meg-megtört rendszere, a szó legnemesebb értelmében szellemes kis relief. (Vörösváry Ákos tulajdona).

Bolyong az ember Gyula alkimista műhelyének tárlattá rendezett valóságában és bár némely műtárgy olykor provokatívan (vagy inkább, mint valami időzített laboratóriumi diákcsíny) hangot-mozgást produkálva „beindul”(Lélegeztetőgép 2001), festőiség vesz körül. Igen, hölgyek és urak, ez egy ecset és festék nélküli piktúra, az idő, az oxidálódott „modern világ” festménytára, buja tenyészetünk és esendő enyészetünk táblaképei. A mediterrán kikötőkben – például Portugáliában – alkot hasonlókat a szél, a só, a tenger és az idő, a civilizáció dolgaival. Portugáliai élmények késztették Július Gyulát önmaga és új sorozatai talánnyá tételére: ott fogant legutóbbi sorozatait fiktív Tejo-menti művészek neve alatt szerepeltette, „tettestársként” néhány hazai művészettörténésszel ál-mítoszokat kreálva. Ilyen kollekció Bernardo Reis professzor fotósorozata is, melynek szimmetriákká tükrözött színes lapjain hol buja vegetáció (Zöld dió I-IV. 2000, Kaktuszgyümölcs I-IV. 2002) öleli körül sebzett emberi végtagok érzéki részlet-valóját, hol meg frivol puttók társaságában (festészeti hátterével) látunk szürreálisan-erotikusan tárgyilagos torzókat.

Elektrolízis (a Városi Művészeti Múzeum tulajdona, Győr) címen szembesülünk egy finoman transzparens, repetitív fizikai-kémiai tárgy-ikonosztázzal, majd Mikroklíma címen láthatunk a legbelső teremben, a pince-labirintus végén – egy installációt, egy moha, türkiz-gyöngy, arany-ezüst-fémesség, víz felhasználásával készült privát labirintust. De a szó valódi és átvitt értelmében is mikroklímát teremtett Július Gyula e tárlatán és a kortárs hazai képzőművészetben. Olykor savas, fojtó, telített levegőjűt, szóval nem igazán lakberendezési képzőművészetet, de mégis egyfajta oázist.

Önirónia és alázat, savonarola-i misztika (Cruz electrico I-III. 1999) és reneszánszos racionális komponáltság (Vírusölő I-V.), bizánci esztétika (Kísérlet 21-45. 1998-99) és posztmodern képiség (Bernardo Reis sorozat I-XVII. 2000-2002.) egyaránt felfedezhető Július Gyula munkásságában. De félre a skatulyákkal, nagyon is eredeti œuvre ez, „júliusosan” (nyáriasan, portugálosan) mediterrán, „julius”-ian klasszikus és arisztokratikus, „gyulásan” pikáns és avantgárd.