Fölfesletett festmények

Helga Cmelka kiállítása a győri Városi Képtárban, Élet és Irodalom, 2004/aug.

„Kérem Önöket, mindig próbálják meg több nézőpontból, különböző távolságokból megnézni ugyanazt a képet. Mintha több kép létezne egymáson, attól függően, milyen távolról nézzük.”- mondta Keserü Ilona tavaly Csernus Tibor kiállítás-megnyitóján a Blitz Galériában. A Győrött most önálló tárlattal bemutatkozó osztrák Helga Cmelka munkáira is elég jól vonatkoztatható javaslat ez, annak ellenére, hogy Csernusétól elég távoli világ az övé. Messzebbről, az átlagosan hunyorgó, távolságtartó szemlélő gyengéden recitáló monokrómoknak véli a néhány tenyérnyitől a négyzetméternyiekig változó képeket, közeledvén azonban finom szövetű rétegek tűnnek elő.

A művésznő, mint a fentiekből némileg sejthető, több szálon, azaz szálban fut, képei a szó minden értelmében többrétegűek. Létrehozásukhoz tűt is használ, a vásznon ejtett seb, feltárt misztérium, esetleges, vagy ritmikus nyílások egy mély szövevényű festészetet feltételeznek. Mint mondja, „ a szál a vonal, a tű a ceruza.” Felfesletései nemcsak igen asszociatívak, de virtualizáltan (is) személyes, elektronikusan (is) önmegvalósító korunkban olyannyira meghökkentők sem lehetnek. De nem ügyetlenül feszített, vagy agyonnyűtt vásznakról van itt szó, hanem az anyag vallatásáról, az évszázados európai táblaképfestészet és textilművészet alapkérdéseinek újrafeltevéséről, tudatos összegubancolásáról és bogozgatásáról.

Egy filozófiai vélekedés szerint mindannyian különböző szintű struktúrákból épülünk fel. Bárhogy ítéljük is meg az iménti elméletet, Helga Cmelka képalkotó programja valahol modellezi ezt, egymásra rétegzi a struktúráinkat, fel-feltárva belőlük valamicskét. Ha egy nő ily módon megszövi-fonja-festi önmagát, teljes benső világát tárja fel akaratlanul. (Ahogy Weöres írta: „A nő, ha felbont egy narancsot, s abból pár gerezdet jó szívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontja fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged megillet.”). Az alkotó belső késztetéseinek enged, a világ finom rétegeit tárja fel, veti egymásra, szövi át, fogja össze, színezi ki. E tevékenykedés hármas anyag-szimbóluma itt a juta-vászon, a géz és a pigment, Cmelka leggyakoribb matériái. A déli gyümölcs metaforája pedig azért is helyénvaló volt, mert a művész Itália-ihlette Délen című kettős műve mediterrán vakolat-idézet-igézet. Az alsó-ausztriai Cmelka ősei magyarok, morvák és szlovákok voltak, mondhatni, jellegzetes közép-európai művész, aki tehát szívesen nyújtózkodik-merül alá a mediterráneumba. Példa erre Római nyomok I-II. című képpárja is, mely a katakombák atmoszféráját, egymásra rakódott évezredek rétegeit, Fellini Rómáját, a metró-alagút építésekor hirtelen eltűnő antik freskóknak, az önfelszámolgató civilizációnak egyfajta déja vu-olvasatát idézik.

A legutóbbi Győri Nemzetközi Grafikai Biennálén és a tavalyi Győri Nemzetközi Művésztelepen grafikai műveivel szerepelt sikeresen Helga Cmelka, aki finom levélerezetet, személyes hálókat szitáz erőteljes koloritot hordozó felületekre, vagy üvegre. Így a fehér is árnyékot képez, a transzparens jel is térben Grafikai munkássága, bár rendkívül egyéni, talán némileg a magyar Imre Mariann és Szíj Kamilla tevékenységével rokonítható.

Átváltozások című diptichonja a komplementer-pár révén az utókép asszociatív érzetét kelti, Sárga tája frivolan finom anyagban erotikusan feslik, leghosszabb sorozatának (Életidőszakok) képei különböző méretekben és technikákban is kibontakozva öltenek testet, többértelmű, misztikus-organikus motívumaikkal.

A kiállítótérrel is jól jártak Helga Cmelka művei (vagy a genius loci ővele), mert az olaszos, árkádos, késő-reneszánsz átrium rusztikus árkádjai között-mögött függő Napfonatai, Esti képe derékszögeikbe kényszerítve is izzó árnyék-maradványokként, lüktető nap-töredékekként szólalhattak meg.