Elemi összhang - L’accord primordial

Manon és Benoist Mallet kiállítása a győri Városi Képtárban, Balkon 2004/VIII

„Már minden képet leexponáltak – nincs olyan beállítás, pillanat, arckifejezés, hangulat, ami ne lenne ismert, ne lenne már látott és rögzített.”- kezdi Petrányi Zsolt egy 2003-as írását. A két párizsi alkotó, akiknek kiállítását Konok Tamás nyitotta meg Győrött, szintén a világ ismerősnek tetsző szegmenseit kutatják és ragadják meg, igen letisztultan és személyesen. Tulajdonképpen két, kevés kommentárt igénylő, egymásra reflektáló, egymást feltételező és – nem didaktikusan – kiegészítő életmű, versekkel nem kiegészülve, hanem abban is megszólalva. Egy kétségtelenül sztereotip és leegyszerűsítő nézőpontból itt a fotók képviselik a birtokolni vágyóbb nyugati és a kalligráfiák a meditatívabb keleti szemléletmódot. Benoist Mallet a líraian megvilágított tényeken át vezet a valósághoz, míg Manon Mallet esszenciálisan egyszerű ecsetrajzai valóságán - és szintén kiállított versein – szűri át árnyékvilágunk tényáradatát. A tényekét, melyekről azt írta Rilke valahol: „szörnyű, hogy nem ismerhetjük meg tőlük a valóságot.”
A lírai-dokumentáló Benoist Mallet repülőgépek részleteit fényképezi. Amikor keresi az exponálandó részletet, szegecs-sorokon, acéllemez-illesztéseken és fémes fényréseken vizslat, hogy aztán anyagtalanná váló és tárgyiatlan képét rögzítse a világ e kis szeletének. Pontosabban átlényegülés, átanyagiasodás ez. Objektumból szubjektum: a lefotografált fém-fény, vagy szélfútta légballon-drapéria-ránc meditációs szegletté válik, vagy hűvösen lélegző organizmussá. Mikro-makro szembesítés, a teremtmény által érzett atmoszféra Jónás cethalának gyomrában. Benoist fotografáló tevékenysége olyan ívet ír le, mintha precíz repülőgépszerelőkkel reggelizne, szárnyaló, fáradt pilótákkal – például Blériot-val, Saint-Exupéryvel ebédelne és révedező apostolokkal vacsorázna egy agapén.

A fiatal francia fotográfus többnyire a részlet részletében ragadja meg az egészet, s ezáltal erősen absztrakt, tömör és jelképes fényképeinek végeredménye. De mi is az a végeredmény? Vajon az-e, ami a Petrányi Zsolt által „rögzített” valóságnak nevezett képként a camera obscurában létrejön, vagy az-e, amit nem (csak) a szem, hanem az agy fiziológiája és a psziché alig kiismerhető útvesztője rak össze. A fotó tehát tudatunk és tudattalanunk lenyomata, éppúgy, mint az elvont, másként tárgyiasuló-materializálódó kép.

A tárlat anyagának installálása igen szerencsés, egy késő-reneszánsz épület átrium- oszlopainak matt, tömör függőlegeseire B. Mallet sötétből előderengő fém-vízszinteseivel reagál. Párbeszéd az ecset, a camera obscura és az építészeti tér között. A több évszázados kő és falak adta keret, a több évtizedes acéllemezek mesterien megfotografált, gazdag szürkesége, haiku-tömörségű versekkel meg-megszakítva, tömör, de könnyed kalligráfiákkal kiegészítve. Manon Mallet kalligráfiáin a Benoist által reprodukált konstrukció íveit véljük megismétlődni. Nem spirituálisan, nem materiálisan, még csak nem is vizuálisan, csak zenei lüktetésükben, ritmusukban, képi léptékükben. Míg Benoist szemlélődésének tárgyai az aviáció eszköz-részletei, addig Manon meditációjának objektumai maguk a tusfestmények, maga a jelet létrehozó gesztus. Nem új-orientalizmus ez, hanem egy törékeny francia művésznő személyes vallomásai, éppúgy, mint a magyar Nádler István tibeti egyházi zene ihletettségében születő festmény-gesztusai.

Tulajdonképpen fűszerek nélküli, száraz képi és verbális művészet ez, de hát van-e értelme „kotyvasztott italokkal elhalmozni a jóllakottakat? Kultúrát ajándékozni azt jelenti, mint szomjúságot ajándékozni.” - írja Saint-Exupéry a Citadellában. A latin (francia) ember puritán megjelenésében és miliőjében is elegáns. Olyan képiség Manon és Benoist Mallet művészete, mely termékeny ürességekkel, nagy súlyú feketével és fehérrel, hiánnyal, zenei értelemben sok csönddel, levegővétellel szólal meg. Aerofotográfiával és aeropitturával van tehát itt dolgunk, de nem az 1920-as, 30-as évek néhány olasz futuristájának sajátos, szürreális felülnézetével, hanem egy szó szerinti légies vizualitással. Mert a gravitáció legyőzése, mint Benoist Mallet képei szembesítik, a könnyed szárnyalás éppen szigorúan szegecselt és forrasztott fémlemezek kalodájával és gépmadarával lehetséges – nekünk, fizikai értelemben – egyfelől. Másfelől, Manon Mallet lehellet-festészete és haiku-könnyed költészete a (fehér)papír-ecset-(fekete)tus viszonylatába és szavaink (fekete-fehér)lenyomat-realitásába zárja a levegőt, a szárnyalást, a szellemi-fizikai lélegzést. Csak a fény-árnyék repdes könnyeden, a gondolat szabadon, gravitáció nélkül, a repülőgép és a fekete-fehér ecsetrajz épp a nehézkedés, determináltságunk, tétovaságunk szimbólumai. Ezáltal közvetítenek szellemiséget, hordoznak spiritualitást. Maximalista programok, mondhatni, minimalista eszköztárral, transzcendens vágyakról immanens anyagiságban.

L’accord primordial – mely összetartja, eggyé gyúrja, leheli, szegecseli az anyagot – a fém-fényt fotókká, a gondolatot-indulatot festményekké, a szavakat versekké. Elemi összhang, mely a szellem részecskéit tömöríti beszédes anyaggá. A fény városának, Párizsnak három szálon testet öltött üzeneteivel szembesülhettünk tehát. Fény-képeken, olyan rajzokon, ahol a fekete ecsetvonás mégiscsak a belső tűz közvetítője (fényt kapott papír, a meghívón is egy inverz-gesztuskép van) és belső fényből fogant verseken át jött a derengés és ragyogás.