Foltot ejteni, szépen...

Kelemen Benő Benjámin 
Bizonyos foltok című  kiállítása 
(Új Művészet, 2010. január)

 …vagy rendesen firkálni, ez így nem tűnik összeegyeztethetőnek, első hallásra. Szimmetriát létrehozni, aztán kicsit kibillenteni. Rendes kört húzni, aztán belefröcskölni, szép, finom, míves drapériát rajzolni, majd melléfirkálni. Kelemen Benő Benjámin valami ilyesmit művel, előre kitervelten, különös alapossággal, visszaesőként. Látszólag szélsőséges jelhagyási módokat, vagy inkább grafikai szélsőértékeket társít, egyre letisztultabban, ha úgy tetszik mind egyszerűbben, mind szikárabban.
Telitalálat, talányos és sokrétű cím ez a bizonyos foltok, kimeríthetetlen sorozatcím. A „bizonyos” szó kereső kimondatlanságot és biztosat, bizonyosságot is jelent, a foltok takarhatnak és feltárhatnak, a „tisztaságon ejthetők” és a „felületet megszentelők” is lehetnek.
Mindenekelőtt meg kell említeni, hogy a szimmetria, azaz szüm-metria görögül összemértséget jelent, nem egyszerűen tengelyesen vagy középpontosan tükrözött egyformaságot. Ugyanakkor szólni Kelemen Benő antropomorfizmusáról, azaz kettősségünkről: arról, hogy az ember, felépítését tekintve meglehetősen szimmetrikus lény, sok szerve és végtagjai többnyire párosan és szimmetrikusan helyezkednek el. Az ember, mint működő organizmus, egzisztáló teremtmény, meglehetősen aszimmetrikus: néhány alapvető szerve egyedi és bonyolult, mozdulatai organikusan egyirányúak, öntörvényűek, sajátos belső logika és logikátlanság szerintiek. Kelemen egyedi és tervezőgrafikai művei, reliefjei és plasztikái ennek az ősi kettősségnek és ellentmondásnak a küzdelméből, disputájából születnek. „Mégsem egy kettősség izgalma, hanem inkább nyugalma van itt, ahol mindkét nem egymás felé fordul”, amint írja a fákról Hamvas Béla.
Kelemen Benő eszköztára a kevéssel mond el mindent: szembesíti a tudatosságot a véletlenekkel, a naturalizmust (vagy inkább tárgyilagosságot) az absztrakcióval (vagy inkább végleges tömörítéssel), organikust a geometrikussal. Gesztusai szakrálisan emelkedettek, foltjai talányosak, olykor pikánsak. Sokat sejtető gyűrt drapériáit, felnagyított kavicsait simogató ceruzasercegés emelte a papír barázdáiba, találkozásaik a művész kultikusan ható, súlyos monokróm fekete és fehér foltjaival mégis szelíd emlékművei ittlétünknek, hétköznapjainknak. Kelemen a fekete és a fehér olyan szűkszavú, de finoman sokrétű skáláját szólaltatja meg, ahogy azt igen kevesen teszik a képcsinálók között. Rendkívüli tiszteletben tartja az érintetlen felületet, a megmunkált és meg nem munkált hely arányát. Vizuális elemeket szembesítő kísérletei nem csapongó, kétes eredményű, önellentmondásos kalandok, hanem önmagukkal azonos felvetések jól kiérlelt-kiérdemelt válaszai. Benő arról győz meg képi magyarázkodás nélkül minduntalan, hogy néhány tenyérnyi felületen, egymásnak megfeleltetve elrendezett anyagok, gesztusok kozmosszá formálódó káoszában ott lehet, ott van minden. A minden pedig nem fecsegést, felületdíszítgetést jelent. A profán, lendületes közönnyel, de könnyedséggel és eleganciával aláomló grafit-tincseket a papír ünnepélyes fehérsége, a kiemeltség teszi ünnepélyes gesztussá, szakrális megnyilvánulássá, ahogy Janis Kounellis, a jelentős görög származású, Rómában élő képzőművész ténykedése nyomán válik a lágy hajtincs a durva fémlemezen lírai főszereplővé.
Benő meditatív, a helyén lévő ember állapotáról tudósító szemléletéről egy szobrász ismerősöm egyik út-cselekedete, műve jutott mégis eszembe: F. választott egy kavicsot a földről Kiotóban és elgyalogolt vele északra, majd délre, hogy mindkét helyen megmossa a kavicsot a tengerben. Huszonkét nap alatt 900 kilométert tett meg, nem fotóval dokumentálta tettét, mint a land art-művészek, hanem a kaviccsal. Mint mondja, a fénykép a valóság reprodukálása, viszont a kavics a valóság egy darabja, így a kavicsban, mint kapszulában őrizte meg és nyerte el a valóságot. Útjáról visszatérve a szobrász visszatette útitársát a földre, ahonnan korábban felvette.
Másképp, de ilyesmit tesz Kelemen Benő is, csak ő belül járja be az utat, szellemi értelemben gyalog, kézben vallatja, spirituálisan mártja óceánjaiba, helyén szemléli a kavicsot, helyükön hagyja a dolgokat. Márpedig a marokban elférő kavicsba beledermed az idő, de ezt az évezredes keménységet képes kikezdeni a lágy víz is, idővel – amint a Tao-ban is – ami utat jelent - olvashatjuk. Kelemen Benő papírlapjain, kertjében éli meg ugyanezt az időt: ha teheti, nem mozdul ki a kertjénél messzebb, nincs autója és mobilja, nem siet, szabad ember, aki a mindennapokban fellelhető egyetemes ajándékokból építkezik elsősorban. Érdemes kimondani, hogy nem az időszerűnek tűnő, tűnő trendek hullámain szörfözgetés, vagy az art-magazinok szorgos nyálazgatása az egyetemesség kulcsa, hanem inkább a belső szféra elmélyült vallatása, saját kert teremtése. Valaki, élete alkonyán a közelmúltban ezt hagyta egy papírdarabkán az íróasztalán: „Hosszú idő óta járom a világot. Sokat veszítettem, keveset nyertem. Útközben nem lehet élni. Az útnál ma már többre tartom a kertet.” Kelemen Benő is személyes kertjét osztja meg velünk. Feketén-fehéren, a szó minden értelmében vett zöldségek nélkül, a hajnali vagy esti pára erotikáján (foltjain, gyűrt lepedőin) túl virágok nélkül, szárazon, mint a zen-buddhista japán szárazkert. Merengjünk el, merüljünk alá benne.
 
 
Újlipótvárosi Klub Galéria, 2009. XI. 12 – XII. 1.