Isten állatkertjének alulnézete

Almási Otília rajzairól, Élet és Irodalom, 2005/január

A képzőművész-hallgató a nyári művésztelepen a tihanyi Belső-tó szürke marháit rajzolta. Bár a néhány perces vázlatok (krokik) kicsik szoktak lenni, ezek nagyok, egyszerű, szimbolikus ívek, sercegett a maszkulin szénrúd a szűzfehér papíron. Hegyes szarvak, szilaj bikák, García Lorca éjszakái, na jó, Toldiéi is. „Ó szív, gitár / öt húrral, öt karddal járt át a halál.”- írta az andalúziai költő. A lány élet-halál kérdését töprengte a tanulmány-vázlatokba. A bika, akár férfi ábrázolja, akár nő, nyilvánvalóan erőt, harcot testesít meg, a világ két pólusának, a két nemnek a küzdelmét. Ha egy nő ábrázolja tehát, akkor a férfiasságot, de egyúttal önmagát is meghatározza.

Aztán voltak (vannak) a cipők. Ha a szem a lélek tükre, a láb bizonyosan az indulaté, a mentalitásé. A lány lábbelik expresszív ábrázolásaival, antropomorf cipőkkel vall a taposásról és a megtapostatásról, cipői beszélnek a lábról, az emberről. Szerelmes, esendő emberek, érző, gyarló cipők – mondja (és rajzolja, festi) Otília. Gyilkos, kíméletlenül taposó lábbelik – egymást koptatják az aszfalttal, makacs, rosszcsont (rossz-bőr) emberek – önmagukat koptatják egymással. A lábbelik, pontosabban a női cipők a gyengébbiknek (miért nem gyengédebbiknek?) nevezett nem egyik definiálási szimbóluma a közvélekedésben. S bár Otília nem az egyetlen alkotó nő, aki ehhez a jelképhez nyúl, a mindennapokon túl a műveiben, vállalása mindenképp egyéni döntés, egyedi módon előadva.

Rajzait, festményeit jól bevált skatulyáink szerint nevezhetjük expresszívnek, ha eszmei és önkifejezési lendületességét tekintjük. Titulálhatjuk lírainak is, ha könnyedségét, a világhoz fűződő szemlélődő, de kritikus egyéniségét nézzük. Ugyanakkor szimbolista is, hiszen jelképeket választ részben a hétköznapokból, részben a hétköznapok részévé vált egzotikumokból, pontosabban jelképpé tesz dolgokat. Rajzain markáns kontrasztokat, domináns képalkotó elemeket – vonalakat, foltokat alkalmaz, festményein erőteljes színeket. Koloritja a tüzes, dallamos latin vérmérséklettől a borús, dekadens északi komorságig, például Edward Munch világának tompa fényéig terjedő skáláját mutatja a női lélek kifejeződésének.
Majd kezébe vesz a lány egy elcsépelt játék-szimbólumot, a kis műanyag indiai elefántot. Hogy a cipő hogy’ kerül az asztalra? Gondoljunk csak bele: ahogyan az állat az állatkertbe, kis indiai elefánt a (képzőművész)lány kezébe. Olyan a civilizációnk, hogy nehezen viseli, kevesli, ha a dolgok a helyükön vannak. A művész-attitűd egyik ismérve a romantika óta, holnapra megforgatjuk az egész világot. De Almási Otília nem törekszik eget rengető festészetre, grafikára – bár ettől még munkái energiát, temperamentumot sugároznak. És erőt, amely ugye nem kizárólag férfi princípium. Dupla visszacsatolás a monumentalitásra: az elefánt önmagában (eredetiben) elég nagy, csak az Isten átláthatatlanul nagy állatkertjéhez képest mondhatjuk elenyészőnek. A kis fröccsöntött játékállat könnyedén fér el egy marokban, de zabolázott, bár erőteljes vonalakkal, foltokkal – tus-gesztusokkal ábrázolva és körbejárva újra tekintélyt parancsoló. Egy többszörösen átkonstruált, léptéket váltott valóságot vesz szemügyre és ecsetvégre Otília. A tárgy-és játékstruktúrává tett biológiai lényt sajátos nézőpontjai szerint új szerkezetté alakítja. Nem elsősorban perspektivikus szemlélet tehát, hanem aspektivikus. Az alkotót egyszerre fűti emocionális és racionális kíváncsiság, így rajzain érzelmek és gondolatok formálta képződmények öltenek testet, a tapasztalat és a fantázia (vágy?) automatizmusának szüleményei. Mások számára is tanulságos, komoly és szórakoztató kalandra hív Almási Otília, segít tudatosítanunk, hogy Isten állatkertjébe, bikástól, cipőstül, kiselefántostul, mindannyian beletartozunk.