Szín-és szénjegyzetek

Krajcsovics Éva rajzaihoz

Egy kendővel lehúzza a polcra rakódott finom porréteget, mint a régész az agyagtáblákról, vagy a vulkáni hamuval belepett pompeji világról.
Keskeny résen világít be a fakó napfény, lefújja a fehér terítőre hullott virágport. Felsöpri a barna padlóról a szürke port. Eltolja a fekete lábtörlőre szitált vékony hóhártyát. Mozgatja a szénrudat, serceg a papíron a féltenyérnyi felület létrejötte. Létre vagyunk (ide)hozva, létre hozunk. Nem színbe mártott bársony, hanem színből születő.
Kis káoszainkat, rendjeinket vetjük papírra, kereshetünk ugyan hasonlatokat a költészetből, találhatunk párhuzamokat és rokonságot a kép-csinálók között, személyes kertjeinket mégiscsak mi műveljük, gesztusaink megismételhetetlenek.

A négyzet a tökéletesség, az abszolút, a trapéz a viszonylat, a relativizált tökély. Nagypéntek van, az abszolútum kockázatvállalásának drámája a relatívumban. Meg kellene szólaltatni a csöndet, a drámait és a meghittet is. Ajándékba kaptuk a perspektívát, a trapéz a négyzet áldozata, a rés a fényé, vagy fordítva?
A hárfa függőleges, a gitár ferde, a zongora vízszintes húrjai közötti csöndet is le szeretnénk rajzolni. Az a zene, az lesz a kép. A tea gőze lágyítja a derékszögek szigorát, álmában Mark Rothkoval teázik az etruszk sírkamrában. Együtt járják be a cerveteri nekropoliszt. Megállt és megdermedt az idő, csak a kis zuzmók és spórák kékes-zöldes derengései közvetítik az élet folytonosságát. Meg talán a nehéz üresség. Súlyos, telített, lüktető levegők, két-és félezer évesek.
Fénnyel írt jegyzetek, fény-lágyította szobák. Itáliai tér-engramok, élesen bevésődött zugok, üres, elhagyott szobák. Az egyik távoli, nagyobb teremben valaki gregoriánt énekel. Itt már járt valaha, gondolja, ujjával rajzol a padló porába, aztán szénnel jegyzetel a kis megsárgult füzetlapokra. Tétova mértan, spiritualitással terhelt felületek, lélegző és lélekző tér-szegletek. Fénnyel megszólított, sajátos, színes csöndek, igen, itt mindegyik szoba csendje más.

Ha az arany a Nap verejtéke, akkor a szén a földé, az évezredeké. Krajcsovicsé szellemi szénbánya, mély aknák, nem külszíni fejtés. Érezzük Jannis Kounellis spirituális szenespincéje szagát. Nem a vájár, a kazánfűtő zihál, hanem Gaia, halkan, lassan. Nem nagysúlyú terhek az utókor vállára, csak kicsi, könnyű, leheletfinom naplójegyzetek, szimfónia helyett kamarezene. Fekete ragyogás, hiszen a legtöbb fényt kapott fotópapír a legfeketébb. A szén szólója, mely feltárja a dolgokat, bár csak a helyüket, nyomukat, emléküket mutatja, őket nem.
 
Résnyi fényt enged be az ablakon. Csalóka napfény, vakító fehérség. Hunyorgunk, hunyorítunk, hosszú évek óta. Velázquez, Vermeer szellemének terei a letisztult szín-és szénfoltok mögött, fényben megtisztult idők és történések. Tér-idő-töredékek szólalnak meg. Fényt kapott helyek. Fényt kaptunk. Sötétedünk. Engedd vissza egy kicsit a függönyt.