Benső tájakon

Marc Chagall a budapesti Zsidó Múzeumban, Pannonhalmi Szemle 2001/IX

A budapesti Zsidó Múzeum és a nizzai Musée National Message Biblique igazgatójának, a Francia Intézetnek, valamint számos támogatónak köszönhetően 2001 júliusa és októbere között hatvan különböző technikájú Marc Chagall-kép látható Budapesten, mely kiállítás Az emlékezés tájain címet kapta. A tárlat Chagall és a judaizmus kapcsolatát mutatja be, a festő művészetének legfontosabb forrását jelentő gyermek-és ifjúkori évek élményeit, a családi kört, a zsidó vallási ünnepeket megörökítő, illetve ótestamentumi témájú képeket láthatunk Budapesten. Először láthatunk Magyarországon ilyen széles válogatást a nagyformátumú művész világából.

A kiállítás négy részre osztható: az egyik Chagall Párizs előtti orosz és zsidó korszakát mutatja be, melyen keresztül betekinthetünk egy 1920 előtti közép-európai vallásos zsidó család életébe. A második részt ótestamentumi témájú képek adják, majd XX. századi politikai-társadalmi eseményeket mutat be. A negyedik rész változatos témájú, kisméretű grafikákból áll.

Az első teremben műfajukat tekintve többnyire tanulmányok, valamint zsánerképek láthatók. Igen nehéz azonban már a korai Chagallt is műfaji, de méginkább stílusbeli meghatározásokkal leírni. Tetten érhetők nála itt is a Fauves-ok vagy a kubisták képi megoldásai, de már ekkor rendkívül következetesen építi saját stílusát, világát. Bensőséges életrészleteket látunk, egy önfeledt, vidám megmártózást az otthoni múltban – a múlt otthonaiban. Megdöbbentő, hogy Chagallnál milyen élettelien lüktető, meleg tud lenni a fekete szín (Család, 1977), ugyanakkor mennyire vákumszerűen meszesen, számkivetett- ridegen képes megjelenni a fehér (Jób, 1975).

Talán legszenvedélyesebb képeivel a következő, ótestamentumi témákat bemutató művek termében találkozhatunk. Semmilyen reprodukció nem képes visszaadni azokat az egyszerre bensőséges és drámai színeket, melyekkel az Énekek énekét vagy a Zsoltárokat idézi meg. Bátor ecsetvonások és szelíd fények egyaránt jellemzik a chagalli eszköztárat, a szó minden értelmében közel hozza Mózest, a prófétákat, Dávid királyt – szinte az egész Ótestamentumot. Igen, Chagallnak köszönhetően személyes viszonyba kerülünk a mára sokszor misztikumba burkolt ószövetségi alakokkal.

A festő megingathatatlan éberségéről, éleslátásáról, kiforrott egyéniségéről győződhetünk meg a harmadik teremben is. Szűkebb és tágabb környezetének eseményeit mutatja be, hol elbeszélő részletezéssel, hol pedig radikális tömörséggel (Vázlat a „Forradalom”-hoz 1937, Les Pâques /Pészah/ 1968). Kompozíciói is változatosak: szimmetria és asszimmetria, síkszerűség és perspektív felülnézet egyaránt megjelenik Chagallnál.

A többnyire rajzokat, kisméretű festményeket  elénk táró utolsó helyiség képei nemcsak méreteik miatt talán a legbensőségesebbek, legintimebb hangulatúak. Olykor egészen szűkszavú esszenciáiból láthatunk itt Chagall művészetének. Bár sokszorosító grafikai technikákkal számos művet készített, litográfiái, rézkarcai közül ezalkalommal sajnos nem láthatunk. Rajzokat, vázlatokat, a művész képi jegyzeteit ismerhetjük meg, melyek tárgyilagos egyszerűséggel előadottak, humorral, sőt néhol a népi vallásosság szentképeinek naiv bájával átitatottak. A rembrandti grafikai hagyomány egyfajta folytatásai ezek, de Chagall festészetében is érzek rokonságot a nagy holland festő világával. A mélyen átélt, rendkívül személyes biblikum, a fények fontossága, a nagyívű életmű mind olyan közös jellemzők, melyek egészen közel hozzák egymáshoz a két, távolinak tetsző alkotót.

Marc Chagall világa nem ködös álomvilág, hanem megélt valóság. Ha a képek kapcsán a művész és népének sorsát végiggondoljuk, belátjuk, hogy repülő alakjai nem is annyira fantázia-szülemények. Egy nép, melynek jelentős része a Baltikumtól a Balkánig húzódó sávba volt préselődve, többször érezhette, se előre, se hátra nem menekülhet, fölfelé menekült. Repülni kényszerültek: nem véletlen, hogy a sok szárnyaló a tudományban, a zenében és a képzőművészetben bontakoztatta ki leginkább tehetségét. Lehet, hogy zsidóknak és keresztényeknek érdemes volna ezt a sajátosan kelet-európai jelenséget egy „szárnytörténetben” egyszer együtt feldolgozni, hiszen ezen a földrajzi és kulturális sávon születetteknél igen gazdag a szellemi értékek koncentrátuma. Bizonyos értelemben Chagall művészete az egyik legtisztább példája annak, hogy a Teremtővel (vertikális) szövetségben lévő közösség miként alkot(hat) (horizontális) szövetséget és közösséget rokonaival és másokkal.

Chagallban összebékülnek az izmusok, mert szeretet munkál benne. Hat rá a múlt század első évtizedeiben kibontakozó kubizmus és más – részben Oroszországból induló – avantgard irányzatok, de egybeszelídíti ezeket önmaga világával. Chagall a szelídség festője, a szó legszorosabb értelmében: ceruzájának, tollának, ecsetjének simogatása, gyermekien ártatlan „keresgélése” szinte minden képének jellemzője. Valamennyi alkotása a világ átölelése. De ölelni többféleképp lehet, a hedonista például úgy szereti az életet, hogy fogyasztja, falja, ez egyébként az európai (nyugati) emberre jellemzőbb viszonyulásmód. A keleti emberre inkább a szemlélődés, valaminek a meditatív megélése jellemző. Chagall ilyen értelemben is keleti ember. Ugyanakkor a nagy festő életműve is rávilágít, hogy a kultúrák miként érnek össze, termékenyítik egymást. Párizs, ahol Chagall letelepedett, mindig kedvezett ennek a fajta pluralitásnak, ezért tudott ott ő is – múltját, hagyományait mindvégig megőrizve - újjászületni.

Festészete narratív, mint a mesék világa, mégis álomvilágot idézően jelzésszerű. Ebben és némileg színvilágában is, az első keresztények katakombafestményeivel is rokon az ábrázolásmódja. Különös ez, hiszen a zsidók vallásos művészi tevékenységéből az emberábrázolás az ókor után szinte teljesen kiszorult, meg kell azonban említeni a szíriai Dura Europos zsinagógájának III. századi figurális falfestményeit. A diaszpóralétben erős vágy gyűlhetett fel aztán az ábrázolás iránt. Hiszen a XX. században igen sok zsidó alkotó jelent meg a képzőművészet és a hagyomány nélküli új műfajok, a fotó és a film szféráiban. Chagall a képi emlékezést újítja meg a festészetben, megszólaltatja a kollektív és egyéni tudati és tudatalatti tartalmakat. Képeinek ikonográfiájában a sok visszatérő zsidó és egyetemes szimbólum és szimbolikus alak mellett felfejthető az ikonok bizánci perspektívája, a - főleg orosz - népi kultúra formanyelve és a szürrealizmus jellemzői is.

Ízig-vérig festői, de poétikus témái révén költői is Marc Chagall művészete. Szinte gyermekien ártatlan művészi világ, ugyanakkor paradicsomi és pokoli mélységekben mártózó. Talán az iménti ellentmondásosságot magyarázhatja valamelyest egy Mallarmé-gondolat: „La poésie était fourvoyée depuis la grande déviation homérique” – a költészet a homéroszi nagy eltévelyedés óta hamis útra futott. Mikor azt kérdezték tőle, mi volt Homérosz előtt, így szólt: „L’orphisme”. Orpheusz. (…) A homéroszi eltévelyedés következtében a költészet (művészet) külső látvány, a felszín mutatványa, az érzéki bűbáj, a lebilincselő látszat szemfényvesztő mutatványa lett. Homérosznál minden ragyog, még a betegség és a vétek is. Homérosz az ember figyelmét erre a felszínre tereli, ezzel áltat és ezzel kápráztat. Az orpheuszi költészet (művészet) ezzel szemben az igazi költészet, amelytől a tigrisek megszelídülnek, s amelyre a halak kidugják fejüket a vízből… Az iméntiekkel Hamvas Béla, 1944-ben megjelent Medúza című kötetében foglalkozik. Marc Chagall festészete ilyen orpheuszi erejű, etikus és spirituális töltésű festészet.

Művészete, bár az emlékekből táplálkozik, a mindenkori jelent, az erkölcsi viszonyokat jobbítani akaró művészet. Az egyik utolsó olyan klasszikussal van dolgunk, aki hisz az emberi alkotás nevelő, nemesítő erejében. Mélyen zsidó és orosz gyökerű, de kétségtelenül egyetemes művészetet hozott létre, mely életmű jelképekben igen gazdag és úgy általánosít, hogy közben teljesen személyes marad. Ezért tűnnek olyan természetesnek Chagall sajátos terei, olykor groteszk alakjai, akikben valahol magunkra ismerhetünk. Szembesíti önmagával a választott népet, de az egész huszadik századot, amit végigfestett. Marc Chagall rálátása jellegzetes, de nagyon ismerősnek tűnhet, mert Bulgakov, Saint-Exupéry és más kortársainak felülnézetével rokon. A kollektív tragédiát prófétikusan előrevetítő, de olykor keserédes öniróniára hajlamos. Sófár-alakja például egyszer édenien, ártatlanul vidám, máskor meg drámaian szenvedélyes. Szülővárosa, Vityebszk szegény zsidóit mitikus hősökké avatja. Chagall mondta: „Az egész belső világunk valóság, talán még valóságosabb. Mint a látható világ.”

Marc Chagall a hagyományban gyökerező újjászületés, az egyetemes szellemi és erkölcsi üzenet, a szelídség festője. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet. Az ebbe vetett hitünkben is erősíthet a chagalli életműben való megmerítkezés.