Ecsetbe fénylő évszázadok

Négy évszázad francia festészete a Műcsarnokban, Pannonhalmi Szemle, 2005/II

Bár e patetikus cím, patetikus felütésként hasonló folytatást ígérhet, sietnünk kell megjegyezni, a francia festészet olyan átfogó, sokat vállaló bemutatkozására még valószínűleg nem került sor Magyarországon, mint 2004 decembere és 2005 februárja között. Azért nem fogott keveset a nagy merítés, mert minden itt és most bemutatott műre és festőre képek és alkotók sokasága jut, illetve a fény, mint válogató és vezérlő tényező átláthatóvá rendezte egy kultúra piktúrájának produktumait. E tárlat ugyanakkor merész és nagyigényű ötlet, Emmanuel Starcky-tól származik, a Szépművészeti Múzeumban rendezett Monet-kiállításnak is ő volt a fő mozgatója. Az utóbbi négy évszázad francia festészetét bemutató esemény mindenekelőtt nem hagy kétséget afelől, hogy bár Európa művészete évszázadok óta kölcsönhatásokból (is) táplálkozott, mégis karakteres, örök érvényű, mély és megkerülhetetlen teljesítményeket hozott létre Franciaország berkeiben. A jelen kiállítás koncepciójának kialakítói azon festészeti érdeklődésre fűzték fel a nagyívű megjelenést, hogy a festők a különböző évszázadokban miként viszonyulnak a fényekhez-árnyékokhoz egy olyan ország kultúrájában, amelyben a fény változatos, de mindig meghatározó szerepet töltött be. Mivel a fény és árnyék rendkívül sokféleképp közelíthető és értelmezhető fogalmak,  csak e szempontból vizsgálva is igen gazdag olvasatot adhat a több mint száz bemutatott festmény. Több évszázad termékeny francia festészetét nem lehetne és értelmetlen volna egy válogatásban összefoglalni, mint ahogy a kiállítás darabjait egyenként elemezni, így az alábbiakban a fény és árnyék szinte végtelen képi értelmezésének néhány lehetőségét próbálom e tárlatból bemutatni.

Az első terem „Hívság és igazság” címen a XVII. század festészetét mutatja be. Németalföld és Itália pikturájának hatása nélkül ez az évszázad nem igazán tárgyalható. A zűrös életű, minden idők egyik legnagyobb hatású festőzsenijeként említhető Caravaggio, vagy a holland csendélet és tájképfestők a valóság olyan mélységű megragadásra, vizuális átélésére vállalkoztak, melyet nem érdemes olyan kategóriákkal körvonalazni, mint például a „barokk”. A kiállítás olyan festővel indít, aki az imént jelzett olasz mester szemléletének egyik elmélyült, következetes, de egyéni követője volt, Georges de La Tour. Míg a festők általában a képmezőn kívül vagy diszkréten rejtve helyezik el a fényforrást, e nagy francia festő számára fontos, előtérbe helyezett szerepet kap, csakúgy, mint a megvilágított téma. Bár hosszas vita sem dönthetné el, melyik vadássza jobban a hatást, a direkt vagy az indirekt fény, de La Tour a fény forrásait is képei szerves részévé tette, igen gazdag chiaroscuro-t, feszültségben rejlő harmóniát teremtve ezzel. Itália festészetének e században mindvégig vagy a caravaggiói tenebroso-t, vagy az antik klasszicizálást előnyben részesítő hatása van jelen. A Rómában alkotó Lorrain az európai tájfestészet egyik legnagyobb alakja, szinte minden képe a természet ragyogó, idilli megjelenítésére törekszik, alakjai csupán eszközök ehhez. Tengeri kikötő című képén (1646) is szinte egy panteisztikus himnuszt, tengeri-tengernyi fényt oszt meg a nézővel. Több szálon rokonítható N. Poussin művészete Lorrainéhoz, mindketten klasszicizáló barokk stílusban, valós itáliai ihletettségben alkottak. Poussin „Szent János megkereszteli az embereket” című 1635 körüli képe ritkán ábrázolt témát, a nép megkeresztelését mutatja be, szemléletmódjában még a holland Brueghel hasonló témájú művével is párhuzamba állítható. A teremtett világ múlandó szépségét a nagy távlatok mellett egy-egy csendélet bravúrosan, de a látványt szinte simogatva megfestett tárgyaiban, gyümölcseiben is szemlélhetjük – például S. Stoskopff: Kosár poharakkal (1644), L. Moillon: Barackos kosár című képein. A kiállítás jelképpé avanzsált képe eszményi fényeket és alakot láttat, ez S. Vouet: Az erény allegóriája (1654). Blanchard: Tóbiás visszaadja apja szeme világát (1630) című műve a visszanyert fény, a személyesség, míg azonos címmel két másik remekmű, (Szent Sebestyént Szent Irén ápolja – da La Tour és T. Bigot) – a virrasztó fény mély festői vallomásai.

„Filigrán könnyedség” címmel vezet be a XVIII. század piktúrájába a következő terem, mely egy színvitával részben megosztotta a festőket, a felvilágosodás filozófiai és morális felvetéseivel pedig felpezsdítette az alkotói szándékot és küldetéstudatot. A korszak egyik emblematikus festője meghitt zsánereivel, meditatív csendéleteivel a minden képét Párizsban festett Chardin. Legismertebb, több változatban elkészült műve az Asztali áldás, visszafogott méretével és meghitt témájával az egyik legszelídebb zsánere a kiállításnak. Boucher Charentoni malma (1750-60) ugyan a hétköznapok fényét idézi meg németalföldi modorban, valójában meseszerű, idilli vidéki hangulatra törekszik. Le Brun: A lázadó angyalok bukása (1685) egy nagyobb műegyüttes középső, klasszikusan felépített, de nyilvánvalóan Michelangelo-val és Rubens-szel versengő heroikus, monumentális hatású képe. A könnyed, rokokó képeiről ismertebb Fragonard itt Rembrandt hatását tükröző két biblikus, de a felvilágosodás szellemében dinamikus festménnyel volt jelen.

A természet elemzése, a társadalmi környezet történései és antik eszmények aktualizálása a fő témái a XIX. század festészetének, majd romantika és realizmus szellemisége készíti elő az impresszionisták piktúra-megújító tevékenységét. Courbet, Gericault és néhány kevésbé ismert kortársuk itt bemutatott műveit szemlélve az embernek először némi hiányérzete támad, majd Delacroix (Arab komédiások, 1848), J.L. David (A koldus Belizariusz, 1784) és Ingres (Férfiakt-tanulmány, 1801) néhány frissítően ható képe igazi, lenyűgöző meglepetés. Míg egyikük a szín és a fény-árnyék ritmusok erejével és orientalizmusával, a másik bravúrosan megjelenített neo-klasszicizmusával, a harmadik rajzosságot, kontrasztokat kiemelő ábrázolásmódjával vált a korszak emblematikus festőjévé. G. Michel „Montmartre-i szélmalmok” című festménye a természet, az elemek fényének - megint kissé hollandosan előadott – kozmikus harmóniájává csendül össze.

A kiállítás következő két enterieur-je újabb, az eddigiektől egyre markánsabban eltérő karakterű festészeti fény-esszenciákat sorakoztat fel: Daumier kritikus, olykor ironikus realizmusa, Millet földszagú, de néhol szinte zsoltárszerű tájai, paraszti zsánerei, Corot könnyeden lüktetve ragyogó tájképe mind személyesebb közelségben szól a valóságról. A fény városának is nevezett Párizs ekkor vált talán legerőteljesebben, a világ számára legnyilvánvalóbban a művészet, s főként a festészet központjává. Nem lehet véletlen, hogy az egyik legtelítettebb fény-festészet, az impresszionizmus itt született, melynek „luminizmusa” beragyogja az egész nagy tárlatot. Manet és Monet egy-egy gyengéd fényű szép női portréjával találkozhatunk, nem a legnagyobb horderejű alkotásaik Degas tárgyilagos, fotográfia-komponáltságú művei következnek a falakon, jól ismert remekművei helyett kevésbé ismert, s talán kevésbé remek-művekkel. Degas valóban használta az impresszionisták színre lépésének egyik fő kiváltóját, a fényképezést festményei „vázlataként”, majd kifinomult, bár kissé problematika-mentes táncos-szobrocskákat is készített. Cézanne a fény-festészet egyik megújítója volt, nem formák, hanem foltok, rétegek összhangjaként építette fel a képet, egyfajta geometrikus rendszerként, mellyel a kubisták egyik előfutára is lett. A holland származású, de Franciaországban élt és alkotott Van Gogh vagy a párizsi tőzsdés hétköznapokból távoli tájakra, például Tahitire önmaga által száműzött Gauguin, furcsa módon kimaradhatott a kiállításból. Mindhármukat posztimpresszionistaként tartják számon, de rendkívül autonóm, egyenként is mérföldkőként említhető festészeti életművet hoztak létre. Toulouse-Lautrec az arisztokrata miliőt hátrahagyva a párizsi éjszakák őszinte, nagy tehetséggel és energiákkal felvértezett groteszk alakja és mindenekelőtt krónikása volt, gyorsan élő és gyorsan égő üstökös.  Sisley a plain air és az impresszionizmus közötti amúgy sem „hosszú” hidat képviselte, tágas távlatait fényteli színharmóniái teszik zenei mélységűvé.
A XX. század a maga sokszínűségével és ellentmondásaival eleve változatos festészetben szólalt meg, így ebből válogatva esszenciát nyújtani egyszerre lehet nehéz és könnyű. Bonnard extrém perspektívája és provokatívan síkdekoratív csendéletei, Braque szilánkjaiból-geometriájából újra összeálló kubista világa, Dubuffet ábrázolási konvenciókat elvető őszinte art brut-je mind-mind egy sejtjeire széthulló, önmagát kereső világról, tanúskodik. Ugyanakkor ha Gris, Picasso vagy Léger képeit figyeljük,  mintha csak azt a világot raknák fény-elemeiből újra össze, mely a korábbi századok, nagy elődök – az előbbi termek - festészeti teljesítménye volt. Mindeközben, bár a II. világháború után New York vált a művészet egyik központjává, a franciák újra meg újra sajátos, frissülni képes festői szellemiséggel gyarapították a világ kultúrkincsét. Az időszak egyik sajátos, lengyel származású festője Balthus, aki talán némileg Csontváry vagy Gulácsy különösségével rokonítható, bár fókuszba helyezett fényforrása, erőteljes komponáltsága révén egy markáns de la tour-i vonulat része. Dekadens, nyomasztóan álomszerű, fény-éhes festészete hűen tart tükröt egy lidércesebb fényű század elé. „Éjjeli lepke” című képén a pillangó inkább derengő fény-tünemény, nem biológiai lény, a festmény térbelisége pedig inkább aspektivikus, mintsem perspektivikus. Tudatos és szürreális dermedtsége ellenére, vagy révén Bach álmatlanság ellen íródott Goldberg-variációit csendítik fel az ember fülében. A korának csoportosulásaitól önmagát következetesen távoltartó s csak keresztény festőnek nevező Rouault „Alkonyati zsolozsmája” is de La Tour, vagy Chardin áhítatának rokona. És bár a két különös festő, Balthus és Rouault eltérő irányokból közelítették a szellemi-képi kútforrásokat, épp ez a mély merítés az, ami vallomáserejűvé és közeli igazodási ponttá teszi őket. Picasso, játékosságával szinte minden hagyományos műfajt újragondolva ironizál, így minden festő-elődjének rokona. Az igen népszerűvé Franciaországban lett spanyol festő, mint tudjuk, önmaga újra-végigjárt nagy kíváncsisággal és produktivitással több festészeti hagyományt. Az imént vázolt keresés és sokféleség társalgott egymással a Műcsarnok apszis-terének szemközti falain, egyik legnagyobb összefüggő terében.

A XX. századtól a közelmúltig mutatja be a tárlat utolsó része, valamint két és fél terme a franciaországi művészet legutóbbi tendenciáit. A fényről-árnyékról is másként vélekedik és másként fest korunk és a közelmúlt, némileg új eszköztárat használ az újrafeltett alapkérdésekhez. G. Deschamp provokatív munkája, Az amerikai hadsereg jelzőponyvája, mely kiragadja eredeti szerepéből a világ amerikanizálódását is jelképező tárgyat, mely rusztikus, de harsány színű lelet az utókornak.  Hains: Tavirózsák című képe Monet és az impresszionisták pillanatmegragadó igényével azonosul, de egy sokkal töredékesebb, esetlegesebb festészeti érzékenységgel. Nemours Sarokköve (1960) szigorú derékszögek monokróm rendszerébe rendezett fény-árnyék képlet, a magyar származású S. Hantai: A jövő emléke (1957) című képe drámaian fény-és igazodási pont-kereső mű, sötét hátterére íródott gesztus-keresztjével a káosz-kozmosz viszonylat egyszerű foglalata, míg P. Soulage: 1956. április 14. című monumentális műve klasszikus festőiséggel előadott kompozíció, az eltakart fény képbe dermedése. Egyik legnagyobb élő festőjüket tehát a fény paradoxona, a fekete-fehér színvilág problematikája és fénytartalma foglalkoztatja. Ha a gesztus XX. századra önállósult, megnövekedett festészeti szerepéről esik szó, Soulage az egyik, talán az első francia, akit meg kell említeni. Összeférhetetlennek tűnő minőségeket egyeztet össze: sötét, fekete munkái sok fényt, festőiséget hordoznak, nyers gesztusai finom felületekké válnak. O. Debré: Nagy sötét fekete kert (1965) című képe a rejtett fény, a rész-egész-téma, a képiség határait feszegeti. Buraglio: Ráma című műve a keretet teszi szikár festészeti felületté, „üres” képmezőjébe csupán átlátszó szálakat feszítve többrétegű fény-árnyék-tér-képiség élményt generál, zavaróan hasonló koncepciót sejtet D. Dezeuze üres kerete, mely a fizikai hordozókig dekonstruálja a festészetet. Bár egy szakmabeli, vagy a művészetek időszerű történéseiben járatos szemlélő esetleg elfogadja, hogy napjaink úgynevezett festészete ecset, festék, szín nélkül is a piktúrához kénytelen sorolni bizonyos provokatív, koncepcionális műveket, de miért kellene ezt elfogadnia egy festői problémákat kereső nézőnek, különösen ismétlődve? E. Leroy: Valentine este című (1970-86) műve festékbe mártott fény-rétegekből, míg Toroni repetitív ecsetlenyomatú vászna monoton nyomokból épít fel képet. Desgrandchamps kettősképe egyéni, különös atmoszférájú tér-és beavatás-élményt kínál, talán mégsem elég súllyal képviselve az újfigurativitást, a nouveau realisme-t. Míg az előbbi termeket és néhány itteni művet szemlélve az a meggyőződésünk erősödhet, tényleg vannak kulturálisan-művészetileg fajsúlyosabb országok, s hogy a franciák minden bizonnyal ide tartoznak, addig a tárlat befejezésének összhangját ha kicserélnénk mondjuk a jelenlegi tíz legismertebb magyar festő képeire, valószínűleg érdekesebb „képet” kapnánk.

Az egy épületbe sűrített négy évszázadnyi festészet kapcsán mondhatjuk, a francia kultúrában és így piktúrában színes és fényteli folytonossága volt és van több hagyománynak, úgy az antikvitásnak, mint a kereszténységnek vagy a felvilágosodásnak és létjogosultsága minden vizuális és ikonográfiai kérdés újrafeltevésének. A mindenkori európai spirituális kihívásokra sokféleképp reagáló, azokat sajátjaként megélni képes, és remélhetőleg megújulásra nyitott képzőművészet a francia, mely ha nem is csak legnagyszerűbb remekeivel, de gazdagítóan gazdag anyaggal és néhány erős kérdőjelet generálva szerepelhetett a budapesti Műcsarnokban. Egy válogatás, bár a maga nemében nyilván a teljesség igényét tartja szem előtt, éppen szelektív mivolta hozhat közepes eredményt. A végén mintha némileg megtorpanó festészettel szembesülnénk, pedig Franciaország ma is valóban olyan, ahol másként fénylenek a dolgok, nem jobban, hanem másként kap fényt mondjuk következő évszázadaik festészete.