Porba, sárba zárt fények

Szalkai Károly komáromi kiállításáról, Új Művészet, 2005/VIII

Porba, sárba zárt fények akadnak sokfelé, elsősorban a világ mesterséges környezetnek nevezett részein, kiváltképp a mediterrán, a balkáni, a latin vidékeken és az ezek közé szorult Magyarországon, az ebben rejlő üzeneteket és szépséget pedig a művészek feladata láttatni. Sokan vannak, akiknek tervei vannak a dolgokkal, kevesebben, akikkel mintha az anyagoknak volnának tervei. Szalkai Károly talán ez utóbbiak közé sorolható.

Még múzeumi alkalmazottként kerültek egymással kapcsolatba Szalkai és a félhomályos műhely mikrokozmikus mellékterméke, a fűrészpor. Kölcsönös vallatás kezdődött, a művész tudja, hogy az anyag nagy úr, szellemi tartalmak hordozója lehet, ha megfelelően rendezzük el. Szalkai eddigi ténykedése ezt a rend-zűrzavar (káosz-kozmosz) viszonylatot kutatja, a geometria és az esetlegesség stációit rögzíti. A por tehát eltakar és feltár, fényt fed és generál, a por a színektől életre kel, más anyagtól sárrá válik, falat emel, anyagi és spirituális rétegekké alakul. Ráadásul a por és a sár az emberi kultúra fontos elemei, visszatérő, súlyos bibliai jelképek: eltűnés és előtűnés matériái, élet és halál kísérői, inkarnáció és reinkarnáció anyagai. Szalkai képein szinte csak földszínekkel találkozunk, sőt valami izzó homokkal-földdel és napégette falak koloritjával, olyannal, mely a nagy ókori öntözéses kultúrák sajátja is volt. A víz, mint őselem hiányként jelentkezik csak e képeken, a tűz, a fény, de a hiány révén a szomjúság festészete is ez tehát, amint a mai nap, nagypéntek is az emberfia, az ember szomjúságának napja. Viszont: kultúrát ajándékozni azt jelenti, mint szomjúságot ajándékozni.” - írja Saint-Exupéry a Citadellában, tehát a szomjúság is lehet ajándék.

Szalkai Károly munkáinak szellemi talányosságát, ha úgy tetszik misztikumát, felületeinek gazdag képzettársítási lehetőségei adják. A nagy reneszánsz-kori történetíró, Vasari jegyezte fel életrajzgyűjteményében Boticelliről, Piero di Cosimoról, majd Leonardoról, hogy korrodálódott falfelületekbe, salétromos kicsapódásokba „beleláttak” arcokat, formákat, alakzatokat. „Tekints olyan falakra, amelyeken nedvességfoltokat látsz, vagy kövekre, amelynek egyenetlen a színe. Ha valamilyen hátteret kell kitalálnod, isteni tájakhoz való hasonlatosságot láthatsz ezekben.” (Boticelli és Leonardo beszélgetése). Aki Szalkaihoz hasonlóan sokat utazott térségünk vonatain, vagy járja a már említett régiók utcáit, azt a sajátosan archaizálódó vonat-ablakok, vagy a sokat alakult falak, utcaburkolatok szokatlan esztétikumokkal ajándékozzák meg.

„A kőműves álma” című, két változatban is elkészült kép – az anyag álmát és esélyeit veti fel, mondhatni csapja fel, mint az ábrándozó mesterember a vakolatot, melyben testet ölthet a vakoló „piszkos” képzelete, véletlenül, öntudatlanul (?). Szalkai kedveli a nyújtott, fekvő kép-formátumot, ezáltal hagyja be-és kimozdulni a formát, gesztust, szembesülni, találkozni a motívumokat, megszólalni az időt, be-és kifejeződni a teret, a síkot. Szellemi birtokát, vizuális birodalmát, alkotói életterét osztja meg velünk egyik legújabb, nagy munkáján. Ugyanakkor átjárót kreál a szellemvilágba, átjárást teremt a mesterség-művészet kapuin-falain, ahol összeolvadhat geometria és gesztus, gondolat és indulat, oda kalauzol, ahol minden összeér.

Szalkai nemcsak tudja, hanem tudatja is, minden képcsináló tartozik valakiknek és tartozik valahova, kötődik egy nagy alkotói családhoz, nyilván nem genetikai értelemben. Tiszteletét az Európai Iskola nagyjai vagy Marc Rothko iránt képekkel nyilvánítja ki, ezáltal mások egyetemességét is közvetíti, még ha egyesek szemében ez eminens diákká teszi is őt. Ugyan már, hiszen mindannyian csak tanítványok lehetünk…

Olyan festővel van itt és most dolgunk, aki nem széles skálájú koloritjával szólal meg, hanem felületeinek finom rezdüléseivel, mértanának történéseivel, talált tárgyainak helyzetbe hozásával, applikálásával. Lírai archaizmusa nem csupán alkotói (h)arcmodor, hanem a valósághoz közelítés útja, elmélyült személyes igazságkeresés az anyag megszólaltatásával. Szalkai Károly siratófalaiban nem elsősorban fájdalom rejtőzik, hanem ennek a pannon szellemi és földrajzi tájnak a kopott fényei, tehát nem annyira könnyek, mintsem az idő csordul végig rajtuk. A szférák zenéjét halljuk, pedig Szalkai képein talán csendből van a legtöbb. De hiszen a hang a csönddel válik valósággá, s ez nem kevés, mert Simone Weil is azt írta: „Az embernek meleg csend kell, és hideg tumultust adnak neki.”

Gyakran érezzük úgy, ismerős tájban – porban és sárban barangolunk, ismerősek a falak, ismétlődnek a fények, minden kiszámítható. Aztán jön a festő és elbizonytalanít, vagy épp bizonyosságot ad, ha engedjük.