Elfeledett élmények tárháza

Wayne Crothers ausztrál művész győri kiállítása, Új Művészet, 2005/XI

A fenti címet adta kiállításának egyik legfontosabb-legmarkánsabb sorozata címe alapján az ausztrál Wayne Crothers. Monumentálisnak tekinthető, szellemi értelemben mély és fűtött, technikai viszonylatban bravúros grafikái a világ számos múzeumában megtalálhatók, a nemzetközi biennálék gyakori szereplője, díjazottja. Nem lehet véletlen, hogy a magasnyomás-hagyományaikra oly büszke japánok a Tokiói Művészeti Egyetemen épp rá bízták a fametszet oktatását.
Wayne Crothers az 1997-es győri Nemzetközi Grafikai Biennálé egyik díjazottja és a tavalyi győri Nemzetközi Művésztelep fődíjasa, számos ausztráliai és japán egyéni bemutatkozás után nagy önálló tárlattal szerepelt a vizek városában. A kiállítótér négy egymásba fűzött termét többnyire nagyméretű, tüzes, de döntően földszínű fametszetek organikus világa tölti meg organikus-spirituális erővel. A terem átlói mentén a térbe lógatott, így az egész teret betöltő, egymást olykor takaró, egymásba érő hatalmas nyomatok, erőteljes és gazdag árnyalatú kolorittal, kusza jelrendszereket hordozva. Az első, legdominánsabb térben sötét, misztikus-kultikus jellegű üreges fa hasábok is állnak: a nyomódúcokból kreált hosszúkás dobozok. Mint a művész mondja, a nyomatok anyái, melyek így újraformálva, megújulva lépnek kapcsolatba a grafikákkal. Nem is annyira meditációs tárgyak, mintsem beavatási objektumok ezek a beléjük ivódott festéktől megsötétedett, sejtelmesen, tompán fénylő kellékek. A tárlat végeztével a képek visszatérnek anyjuk ölébe, összetekerve ezek a dúc-dobozok a tartóik a hazaútra.

Wayne Crothers figurái teremtetésükben tetten ért lények. Nála a teremtés még tart, az evolúció tökéletlen mivolta még feldolgozás alatt. Nyomatait nem akarja szépíteni a felületes, gyorsan múló látszatiság, képei témája nem a pillanatnyiság, hanem maga az alakulás. Mások felfelé kapaszkodnak, vagy hullámokon szörföznek, ő lefelé kutat. A mélység mámora, a centrum örvény-törvénye, a magma izzása, humuszba rejtett üzenetek, a test, az arc transzcendens és immanens tartalmai érdeklik. A Crothers-œuvre szereplői esetében egy jó-és egy rosszindulatú sejtburjánzás egyidejűleg működik, rációval konstruált, de elemi ösztönökkel dekonstruált valóság ez. Magánmitológiáját osztja ugyan meg velünk, de profán-szakrális ikonjai cseppfolyósságukban is egyetemességet hordoznak, tehát mítosza nem a múlté, hanem működő, megélt rendszer.

A képzőművészek jelentős része, kiváltképp manapság, trendeket interpretál vagy jobb esetben kreál, Wayne Crothers munkásságában az alkotási folyamat az emberré válás gyötrelmeit hordozza. Számára a nyomódúcra rajzolni-festeni, azt kimetszeni, nyomtatni nem elsősorban valahova tartozni ezáltal, hanem a kutatás öröme, a megismerés keserédes kínja. Wayne rengetegféle módon tud kommunikálni a képfelülettel: mint tűzben megolvadt, örvénylő, kavargó tükörrel, mint egy Bibliával, mint egy siratófallal. Egyfajta földműves, aki igen akkurátusan megműveli a képmezőt, felszántja a dúcot, a felületet, úgymond beléveti a festékréteget, munkássága szoros kapcsolatban áll a vegetációval, de az antropológia, néprajz témakörével is. Kihangsúlyozott ízületek, ismert, ismerősnek tűnő és ismeretlen testrészek ízesülnek, organikus szervesül a geometrikussal ebben a grafikában, ahogy a korai izmusok is a felhalmozódott képalkotói tapasztalat és az új gondolkodás szintézisére vállalkoztak. Crothers többnyire magányos alakokat ábrázol, minimális háttérrel, ez a tény is annak demonstrálása, hogy az ember végső soron magányos, védtelen. Esendőségünkkel, kiszolgáltatottságunkkal szembesítő emberlenyomatok. Leletek a jövőnek a Föld-teremtmények stációiról, álomcseppek, melyek szó szerint is mintha ráfolytak, rácsöppentek, ráégtek volna a papírra. Hol zaklatott, hol tétova, hol arrogáns sziluett-karakterek, lény-és képtöredékek. Ott vergődnek rajzain, alvadt tócsákban a (bennünk) élő démonok, a művész teremtménygyűjteménye, egy expresszív szürreál-antropológia. Wayne Crothers „visszafelé” megy az akadémikus megismeréstől az animista azonosulás felé. A festő arc-és testképcsarnokát az örök kétely motiválja, a vívódó lélek vívódó formában ölt testet, soha, semmi nincsen kész. Az ausztrál művész grafikái az „ébren álmodás” (József Attila) gondolati szüleményei, de indulati lerakódásai – szellemi-spirituális hordalékok.

Beégetett-belénk égett gesztusok alkotják Crothers anatómiáját, röntgenszerűen ábrázolt csontváza képlékeny, alakjai tulajdonképp testekbe zárt szavak és jelek, s ezekből születő testek, számokból, szimbólumokból inkarnálódó lények. Ikonográfiájába ötvözi az európai geometria, az archaikus és időszerűen közhelyes jelképek világát, keleti és nyugati ornamentikát, korunk hálóit-hálózatait. Test-táj-képei egy belső (benső) erdőbe kalauzolnak, amint Haruki Morokawa írja róla, „tudatos és öntudatlan emlékképek erdejébe”. Archetipikus test-nyomatai összetett szimbólumrendszerűek, nyilván számos kultúra jelentésrétegeinek hatásai fejthetők fel belőlük az archeológiai ásatások varázsától, a torinói lepel misztikumán át a XIX. századi Ukioe hal-nyomatait vagy Yves Klein akt-lenyomatait megidézve, de távol tart magától minden direkt és szoros kötődést, mesterséges rokonságot.

A rádöbbenés szigetei című sorozata antropomorf térképekből áll. Monumentális grafikák ezek is, amőba-szerű, hol egzisztáló, hol vegetáló lények növényi-állati-emberi mutációi. Ritmikusan színben és fekete-fehérben ismétlődnek, falon és a padlón kiterítve, kulturális-grafikai emlékképek (engramok) rituális zenéjét hallatják.

Ősszövet (Tokyo, 2002-2003) és Az idő vízvezetéke (Tokyo 2001) című munkái négyzetekbe szorított idő, élet, mozgás-fázisok révén
Kortárs idők (Sapporo 2000) szikár, fekete-fehér vonalas, némileg talán ironikus.

Szinte gyermekien ártatlan művészi világ ez, ugyanakkor paradicsomi és pokoli mélységekben mártózó. Talán az iménti ellentmondásosságot magyarázhatja valamelyest egy Mallarmé-gondolat: „a költészet a homéroszi nagy eltévelyedés óta hamis útra futott”. Mikor azt kérdezték tőle, mi volt Homérosz előtt, így szólt: „Orpheusz. (…) A homéroszi eltévelyedés következtében a költészet (művészet) külső látvány, a felszín mutatványa, az érzéki bűbáj, a lebilincselő látszat szemfényvesztő mutatványa lett. Homérosznál minden ragyog, még a betegség és a vétek is. Homérosz az ember figyelmét erre a felszínre tereli, ezzel áltat és ezzel kápráztat. Az orpheuszi költészet (művészet) ezzel szemben az igazi költészet, amelytől a tigrisek megszelídülnek, s amelyre a halak kidugják fejüket a vízből”… Esendő teremtményekkel szembesülünk, önmagunkkal nézünk szembe, amikor a crothers-i emberkert szereplői iránt ébred részvétünk. Kultúrákat idéz, individualizálva pihentet egymáson, ösztönösen is, tudatosan is.

Egy természeti katasztrófa, a Vezúv közel kétezer évvel ezelőtti kitörése elpusztította és egyben megőrizte egy civilizáció részeit, illetve az életet megdermesztve-kiégetve egy kultúra produktumait. Ez a drámai paradoxon, a magas hőfok és a kíméletlen következetesség Crothers figurativitásának igen fontos tényezői: test-képmásai élőn lüktető, izzó kövületek, és a ráció által lehűtve zabolázott hevületek. Az emocionális és a racionális kettősség, tevékenységének egyébként is egyik fő jellemzője, mozgató eleme. Idő és festék évezredes lassúsággal csordul tehát alá, nem is metszett, hanem önmetsző lények, önteremtő, erjedő-gerjedő valóság-szülemények, néhai ittlétünk jövőbeni leletei…