Retour

Szüts Miklós retrospektív kiállítása

Városi Művészeti Múzeum, Esterházy-palota, Győr, 2010. XI. 6–XII. 5.
(Új Művészet, 2010. december)
 
[prológus]
Alighogy hazaért legújabb akvarellsorozata (most nincs kiállítva) franciaországi munkaheteiből, csomagolni kezdett. Nem ki, hanem be, nem újabb út, hanem eddigi belső útjai, szakmaibban-klasszikusabban: festői életútja retrospektívjét szedte, szedette össze Kolozsváry Marianna kurátor munkájával, hogy Győrben az Esterházy Palotában bemutassa, negyven-valahányadik önálló kiállításán.
 
[absztrakt]
Szüts Miklós a 70-es évek végén, a 80-as években olyan, absztraktnak titulálható képeket festett, amelyekben esszenciálisan már minden ott van későbbi önmagából is, nagy horderejű, súlyos művek ezek. Nem kép-szonettek, kamaradarabok, mint egy-egy későbbi kisebb képe, hanem szimfonikus opusok, fúgák, zsoltárok (Áldozat, Andante, Zsoltár). Olyan szellemi-spirituális tartományokat szólaltatnak meg, ahol a narrativitás már nem igazán működik. Nem is egyszerűen festmények, mert rajzi elemek, tépett, zúzódott felületek, kollázs-szerű applikációk is vannak többségükön, színben visszafogottak, de drámai vizuális szélsőértékek feszülnek egymásnak képmezőjükben.
 
[útközben]
Az átlagutas lelkesen bólogatva adna igazat a Varga Mátyás írásába beszúrt provokatív felvetésnek[i] – „Hogy lehet autópályát festeni?” –, ha Szüts út-képei egy részét látná. Hagyományos táj- és útiképek abban az értelemben, hogy az átlagnéző is el tud igazodni rajtuk, fentet és lentet, táji elemekből építkezést látunk, sőt bárki az atmoszférájuk részese, aki beengedi magát. De mégsem hagyományos tájképek, mert expresszív festőiségük ellenére fotósan éles kontrasztokkal, kemény fekete-fehér minőségekkel és mennyiségekkel szembesül nézőjük. Az úton levés pillanatnyiságáról, megismételhetetlenségéről szól Szüts: a meg-megbillenő vagy ködösen felderengő ólomszínű horizont, az alácsorduló festék, az alácsorduló fény, a sötét foltok, mint a látómező perifériái vezetnek – „sehonnan sehová”, ahogy György Péter[ii] írta, illetve „in the middle of nothing”, ahogy a csak gyalog és vonattal közlekedő svájci ismerősöm definiálta ironikusan az autópályát. Magányos utas-képek, sofőr-vallomások ezek egy utas nélküli világból. Csakazértis megfesteni ezt az ellentmondást, tetten érni az utat. Megragadni a kairoszt a kronoszban. Profán, kimerevített úti pillanatok, álmos vagy, felhangosítod a zenét, a kopogós grafitszürkeségben a hely, a kép Kosztolányival élve „dalolni kezd ekkor az azúrnak”.
 
[natura morta] 
A győri retrospektív tárlat legkisebb terme Szüts Miklós legintimebb képeié, a csendéleteké. Minden asztal valahol és valakinek teríttetik, ezek a csendéletek a semmiben, a vészjóslóan sötét dosztojevszkiji egérlyukban vagy száraz, légüres térben egzisztálnak. Bár Szüts mediterránosan élet- és társaságkedvelő ember, terített asztalai mégis a magány néhány tenyérnyi áldozati objektumai, szikár spirituális erőterek. Az agapéból részt kérő, a táplálékban megújulni akaró, a (fizikai és szellemi) étekből erőt merítő teremtmény valakinek terített asztalai.
Második csendélet című képe festői alapvetés, a műfajhoz viszonyuló alapállás is. Bár a szó kronológiai, művészettörténeti értelmében nyilvánvalóan nem az első vagy második csendéletet festi meg Szüts, hanem gesztust tesz: a műfajba való alázatos belépését nyilvánítja ki. Filozófiai értelemben az első csendéletet festi, idézi meg, a natura morta archetípusáig megy vissza. Teremt, újrateremt, újrarendez egy-egy kicsi enteriőrben, mert mint Pilinszkytől tudjuk, „a teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb”. Azt is mondhatjuk, e csendélet vakolatszürkeségének csöndjéből a tétován odatett asztal és üveg által kihallatszik valami a tárgyi világ előttiségből, a csendéleten innen, az origó közeléből. Eszköztára a legkevesebb felé konvergál, vagy onnan nem kíván sokkal messzebb mutatni.
A csendélet nehéz ügy, minden megkezdett asztal és teríték a műfaj megannyi előképét, művelőjét idézi meg, jól is van ez így: Chardint, Morandit, Vajdát. Ennyiféle fehér, mint Szütsnél, azonban senkinél sincs, nem is anyagokat fest, hanem engramokat: egy néhai poharat, egy kés emlékét, üres palack sziluettjét, beégett foltját. Talán be kell látnunk, nem is natura morta előtti, hanem (csend)életen túli, az odaátot megidéző csend(élet)ek ezek, bizánci perspektívájúak, csak az ikon-arany helyett fehér ragyogásban.
 
[helyek]
Az expresszív absztraktok, majd az út-képek és a monumentális erdő-akvarellek után Szüts városrészleteket ábrázoló két termébe jutunk a győri tárlaton. Tárgyilagosság és személyesség, tárgyak és személyek nélkül. Nem csak hogy helyeket, de végülis közhelyeket fest, nem közhelyesen és szokatlanul személyesen, sőt olykor drámaian vagy részvéttel. A hiány vedutái, néma, lélegző házak, lélekző hajlékok, „hiszen a város is csak ember”. Szüts városi ködjei tehát embernélküliségük ellenére belső, emberi ködök, lépcsői, kikötői sorsmodellek, analógiák, fényeiben-árnyaiban ott a város és a világ napos és árnyékos oldala.
Pilinszky Apokrifjának első sora jut leginkább eszünkbe Szüts lakótelepeket ábrázoló képeiről: „Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Bár végtelenül elhagyatott, ember alkotta objektumok ezek, puha fehérekkel, hamuszürkékkel, olykor már-már graffitiszerűen megfestett útjelző tábláikkal együtt mégis empatikus, szenvedélyesen ember- és Istenkereső helyeket látunk. Nem egyszerűen látunk, hanem részesei vagyunk, beavatottak.
 
[retour]
Szüts úton van, a klasszikus műfajokhoz váltott retour-jegyet, helyjeggyel, mert nagyon személyes és egyéni amit fest. Nem retro, nem patináz és nem trendizik, friss festészetet művel. Vállalja a rokonságot a nagy festészeti œuvre-ökkel, ugyanakkor következetesen, sőt makacsul a fehérek-szürkék-feketék tompa színekkel derengő terraenumában marad. Nem érdemes reprókon nézni Szüts képeit, mert azok lüktetnek, zenélnek, Schubert Winterreiséje szól, úton vagyunk.
 
 


[i] Varga Mátyás: Yo-Yo Ma, in: Szüts & Vojnich, Scolar Kiadó, Budapest, 2006
[ii] György Péter: A tetthely, in: Szüts & Vojnich, Scolar Kiadó, Budapest, 2008