Lét-jelek, jelenlétek

Imre Mariann és Kótai Tamás kiállítása a Raiffeisen Galériában, Új Művészet, 2005/XII

Két markánsan körvonalazható, de több ponton egymást metsző képzőművész-életmű legfrissebb terméséből láthattunk a közelmúltban kiállítást a Raiffeisen Galériában. Imre Mariann és Kótai Tamás művészetében, bár jól elkülöníthető jelrendszerrel dolgoznak, számos közös elem, sok rokon alkotói nyersanyag figyelhető meg. Mindketten következetesen építik személyes képi világukat, jellegzetes, egyéni eszköztárukból mind mélyebbről merítve, egyúttal azt gazdagítva.

Imre Mariann közel egy évtizede hagyományos témákat feszeget szokatlan vizuális nyelvezettel megjelenítve: finoman manipulált, fényérzékeny emulzió révén készült Tájkísérletei (1996) anyag-tér-idő viszonylatokat szembesítenek, ezekre kérdeznek rá, kép és tárgy alapkérdéseit teszik fel újra. Ez a műteremtésnél fontosabb aura-teremtés jellemzi őt, ez szövi, pontosabban hímezi át beton-alakzatait is, melyekre finom signumokat öltöget. Ezen a kiállításon is, a falra újabb hímzett betondarabok kerültek életszerű esetlegességben ismétlődve, szürke lapos szív-tömbök vérvörös érhálózattal. Különös, ha egy bank enteriőrjében az ember így (is) szembesülhet a személyességgel.

Kis Róma I-IX. című 1999-es sorozata az örök város ihlette akvarellekből, ecsetrajzokból áll, melyeken az angyal, szív, kút, kagyló, kád motívuma jelenik meg posztmodern idézetként, vagy ha úgy tetszik, újromantikus fragmentumként „önrajzoló” grafikákon - és ismét transzparencia – olykor áttetsző emberi testrészek, leheletvékony kezek mentén. Szentimentális olasz szentképek személytelenné ismételt, agyonreprodukált motívumai Imre Mariann jóvoltából önkényesen kiragadva új, személyes összefüggésrendszerbe kerülnek, profán tömörséggel, új vizuális szakralitással öltenek testet.

Személyes kapcsolatba lépni az idővel, tetten érni a dolgok között létrejövő kontaktusok mibenlétét, engedni, hogy az anyagban testet öltsön a szellem, megragadni a lehetetlent – mára szinte közhelyesen hangzó késztetései a képzőművészeknek, mely küldetést Imre Mariann egyáltalán nem közhelyesen közelíti és valósítja meg. Gyakran utal és reflektál a hétköznapok mechanikusan ismétlődő gesztusaira, az időbe vetettségünkre és a nő determináltságára – a közvélekedés és az autonóm önazonosságtudat felől szemlélve. Vannak, akik az iméntieket trendi arroganciával, harsány heroizmussal teszik, Imre Mariann, merész anyagválasztásai ellenére leheletfinom jelenlétekkel. Határidőnapló című  munkája – törölközőtartón átvetve műanyag hálóból szövődött törülköző, rajta átlátszó gyöngyökből dermedt vízcseppek illúziója. A víz metaforája indirekten is több jelentésréteget hordoz: a transzparencia, tehát a materiális és spirituális átláthatóság, a könny, a szenvedés, a tisztaság-megtisztulás egyik szimbolikus anyaga.

Tárgyak átlényegítése, a tárgyiasult világ metafizikus tartalmainak keresése, újrafogalmazása, másfelől a kép, a műtárgy fogalmának kritikai feszegetése, határterületeik kutatása. E témakör jegyében született a Kelengye I-III. című 2004-es mű, mely női ruhadarabok textúráján egy névaláírás textusa – Mariann idős nagyanyjának göcsörtös aláírása - monoton ismétlődő szöveg a szöveten. Finom, halk hangvételű installációjában nemzedékek néma, indirekt érintkezésébe, kommunikációjába avattatunk be. Gobelinminta – három kis női portré, a középső önarckép, melyeken ritka szövésű nyersvásznon, abbahagyott gobelineken recitál 3 kis lesütött szemű arc, kék-okker színviláguk a szemben kiállító Kótai festményeivel harmonizál.

Kótai Tamás Csepel remix című munkáival a galériában találkozva a nézőnek az utcai kiállítás-plakát nyomán némi csalódása támadhat, mert a kíváncsivá tevő művészet-reklám rusztikus felületekre, például rozsdás, zúzódásokkal tarkított fémlemezekre rótt kis grafikai elemek kontrasztos társítását sejteti, a tárlaton pedig „csupán” ezek idézeteivel, fotó-nyomatokkal találkozhat. Bár többszörös áttétről van szó, ha egy vizuális szituáció dokumentumaként, megdolgozott fénykép nyomataként tekintjük a kollekciót, ez indokolja a címben a „re-mix” szóösszetételt. Napjainkra igencsak jellemzően itt is C-print a kép, a grafika, melyet ezesetben festői felületei, nagyméretű mivolta miatt akár táblaképnek is nevezhetünk.

Személyes mitológia az emberi civilizációk és a hétköznapok egymáshoz csiszolódott jeleiből születő festészet, grafika, fotográfia határmezsgyéjén járkál munkásságával Kótai is. Olykor indusztriális, szocio-vizuális grund-fragmentumai, átdolgozott idézetei segítségével akaratlanul életre kelti a bank fehér mészkőburkolatának sejtelmes zárványait is. Nyitottá teszi a szemlélődőt egy szenzitív, napjaink archaizmusát befogadó látásmódra. Műveinek - Imre Mariannéihoz hasonlóan – egyik főszereplője, fő témája az idő. Egyik munkáján az élet játszóterének sebei, focilabda-nyomok a falon festészeti elemmé válnak, majd társulnak különféle modellekkel, egy önkényes mértannal. Kótai, a személyiségén átszűrt szimbolikájával az archaikus kultúrák jeleitől kezdve öntudatlanul hétköznapjaink jel-áradatának, információs hálózatainak emblematikájából is merít.

A véletlenek rétegeinek otthagyott gesztusai festői gesztusokká értékelődnek, Kótai jelei végiggondoltan töredékesek, misztikusan talányosak, de annyira letisztult ikonográfiát képvisel, hogy semmiféle formalista exhibicionizmus érzete nem merülhet fel velük kapcsolatban. Minden szimbóluma vizuálisan zárt, de spirituálisan nyitott rendszer, ez annak esélyét is hordozza, hogy a jel bennünk fejeződik be. Ezek a kis ábrák, bár bizonyára gazdag mélylélektani és kulturális jelentésrétegek volnának kibonthatók belőlük, öntörvényű mivoltuk adja szerteágazó asszociációs olvasataikat, lehetőségeiket. Minthogy engramjainkat is a jelen, álmainkat is az ébrenlét viszonylatából vagyunk csak képesek szemlélni, értelmezni. A Csepel remix sorozat tehát jel-behelyezés Kótaitól eddig nem látott konstellációkba, melyekkel manipulált közelmúltbeli leleteket, igazodási felületeket hív életre, pontosabban az idő és pusztulás „önfestészetének” helyzetbe hozásával fontossá és üzenetértékűvé tesz semleges helyeket.

Két színnel – Kótai itt bemutatott festménysorozatának szinte provokatívan szűkszavú címe, mely kollekció ismét az emberi civilizációs forma-halmaz alapelemeiből építkezik autonóm módon - ablaknyílások, maszkok-búrák, idolok-fétisek, profán-szakrális asszociációjú kellékek, kék-okker tiszta konstrukciói által. Dekoratív színfelületeket és vonalas grafikai jellegű formákat párhuzamosan „futtat”, némi rokonságban a szentendrei tradíció gyökereivel, de új egyéni útként, több európai és hazai képi törekvés progresszív folytatásaként.

Leheletfinom lépték -és anyag-társítási szimmetriák fedezhetők fel tehát Imre Mariann és Kótai Tamás ténykedésében, hasonló viszonyban áll ugyanis az egyikük által cérnával felülírt beton, mint a lélegző (lélekző) szálkás piktogramokkal „hímezett” korrodált, „zúzódásos” csepeli falfelületek.