Hozott anyag

8. Győri Nemzetközi Grafikai Biennálé, Balkon, 2005/XII

Már másfél évtizede hozzák/küldik anyagukat kétévente a világ válogatott grafikusai Győrbe, ahol hazánk „legkorábbi” nemzetközi ilyen jellegű kiállítása működik visszatérően. A Biennálé, mely kitartóan és elegánsan vállalva önmagát a közép-európai (Krakkó, Ljubljana) és távolabbi hasonló megméretések mellett, fontos tájékozódási ponttá vált, többnyire meggyőző, minőségi válogatás színtere. A különféle jelenlétek súlya, aránya idén némileg indokolatlannak tűnő aránytalanságokat mutatott: a korábbiaknál jóval kevesebb ország (teljesen kihagyott térségekkel, kontinenssel), míg lényegesen több magyar szereplő volt a meghívásos jelleg mellett vagy(?) ellenére. Érthetően egyre nagyobb teret hódítanak a digitális, vagy a hagyományostól eltérő módon grafikát létrehozó technikák, törekvések, míg vannak a tradicionálisan alkotó művészek között meg-megújulni képesek, határmezsgyéket vallatók. Jó, szerencsésen felfűződő terekből álló helyszíneken, színvonalas anyagból könnyű is, nehéz is, de itt és most ismét sikerült jó tárlatot rendezni.

Önálló tárlattal szerepelt a legutóbb fődíjas Herendi Péter, aki torzított mivoltukban is sajátosan plasztikus hatású maszkok és sokféleképp variált karakterű belső terek computeres nyomat-változatait állította ki (Borsos Miklós Múzeum Kamaraterme). Egyéni anyagot mutatott be még szürreális, amorf-antropomorf, ironikus, hol cizellált, hol expresszív rajzaiból és akvarelljeiből a győri Farsang Sándor és a korábban szintén díjazott japán Satoshi Hasegawa, aki hőérzékeny papírra készített forrasztópákával önmagát folyamatosan felülíró, amorf írás-szövevényt, illetve nagyméretű, kézzel manipulált analóg fotokópiáit szerepeltette.

A főhelyszín (Városi Művészeti Múzeum, Eszterházy Palota) átriumos, háromszög alakú földszinti előtere legutóbb, két évvel ezelőtt más atmoszférát sugárzott, másképp uralták a művek. Ebben a térben most az Árnyékkötők Elektrográfiai Csoport dominált, erőteljes jelenlétüket a műveiket összekötő technikán túl a „születés, transzparencia” közös tematikája adta, nagy méretű, másutt (Millenáris Park, 2003; Miskolci Grafikai Biennálé, 2004) sikerrel szerepelt printjeik könnyeden tették „pregnánssá”: Saxon-Szász János és Erdély Dániel léptékváltó „magjai”, erotikus, pop-artos, elegáns feldolgozásai ismerősnek tetsző előképeknek. Zsubori Ervin szöveg-szövet nyomatai és Veres Szabolcs „Program controll”című provokatív, személytelen számítógépes karaktersorainak 3 példánya jól felesel, szerencsésen egészíti ki egymást. Gábos József és Kováts Borbála izgalmasan paradox, „organikus” pixelei és Lévay Jenő tondo-jának töredékesen ható, mászó babája nem könnyen, szinte utólag állnak össze szemünkben. Dárdai Zsuzsa nyomatain önmaguk különböző inverzeiként erősen felnagyított, elnyújtott női nemi szervek, a szerencsésen szemközti falra került koreai Chang-Soo Kim ugyanilyen monumentálisra felhúzott kéz-láb-kéz képeinek színes virtuális valósága lebegő-vibráló nyomokként, a hús rubensi festőiségében, de digitális pixelekben manifesztálódik.

A főhelyszín első emeleti termében Ingrid Ledent – a fődíjas, korábban is díjazott belga művész Belső tartam című sorozata nyűgözi le a szemlélőt, melyben kőnyomatok és elektrografikák, illetve ezek kombinációi váltakoznak, szembesülnek. Ezek 4×3 egységnyi fekete-vörös-fekete illetve vörös-fekete-vörös szekvenciák, lüktető felületek, tiszta képi vállalások, „csak” tartamok, kimódoltan felszántott síkok, fizikai-spaciális mélységek illúziójaként és szellemi-spirituális mélységek valóságaként. Hármasságaiban, léptékeiben és erőteljességében, minőségében is harmonizál az iméntiekkel Kótai Tamás Csepel remix című „triptichonja”, mely a művész ismerős alakzatait ütközteti, társítja fénykép és számítógép segítségével Csepel ütött-kopott falfelületeivel. A Japánban dolgozó-oktató ausztrál Wayne Crotherstől monumentális, térberendező nyomatokat fametszeteket várhatott, aki figyelte az utóbbi idők biennáléit, vagy korábbi itteni önálló tárlatát,  itt most kicsi, mégis expresszív, de játékosan tömör tüzes színű fametszeteket hagyott szemeinkre.

T. Kitano Káprázat című művei hagyományos, finoman megmunkált grafikák, Haász Ágnes lépték-és nézetváltó Térkonstrukciói, mély kék terei az ő egyre szélesebb elektrografikai spektrumába kalauzolnak, míg Kelemen Benő Benjámin egyedi munkái európai és ázsiai képi képi elemeket vonultatnak fel egyre minimalosabb összemértséggel. Itt függenek Pinczehelyi Sándor egyedi gesztussal kombinált szitanyomatai, aki a magyar pop-art kimeríthetetlennek tűnő eszköztárosa, a hazai sztárnak számító Fehér László szitái, szénrajzai elegáns, egyértelmű „fémjelei” munkásságának, de mégis-csak kivonatai erőteljes festményeinek. Pápai Miklós egyébként jó, sajátosan archaizáló, plasztikussá rétegződő Madách-kollázsai kapcsán felmerül a kérdés, mennyire indokolt a jelenlétük egy grafikai tárlaton?

Rafael Gil (Argentína) első látásra játékos harci szekerei leginkább fanyar iróniájú latin-amerikai vélekedés-esszenciák, kifejezésmódjukban némileg a görög V. Tsalamata erősen extrovertált, de architektonikus témájú-alapú vegyes technikájú műveivel, tematikailag meg a hollandiai Anita Mizrahinak a gyorsuló időről, globalizációról, történelemről képbe ragadott gyorsított felvételeivel rokoníthatók.

P. Makov klasszikus cizelláltsággal, sőt olykor archaizálón előadott utópikus-ironikus jövő-leletek, tehát egyidejűleg alkalmaz míves tradicionális, korai avantgard és posztmodern vizuális elemeket, kifejezésmódot (A Pentagon ostroma). E szemlélettel társíthatók Igor Benca Vegytestvérek című munkái, melyek ikonosztázra utaló komponáltságot, XXI. századi „apokaliptikus aktualitásokat”, plaszticitást, grafikai rétegeket egyaránt hordoz katasztrófavédelmi maszkjaival.

Az egyik legjobb összhangot, egymással leginkább kommunikáló műveket felvonultató, rokon képiséget mutató teremben Fajó János feketét és neonszíneket szembesítő ellipszisei jó társai K. Jaxy 5 részes monokróm fekete, de dinamikus Időhurokjának, vagy Nádler István fekete tussal létrehívott, igen tiszta gesztus-geometria világának. A szlovák Victor Hulík erős, szimmetriára és asszimmetriára épülő geometrikus művei mellett Bak Imre formailag egyre letisztultabb, monokróm elemekből konstruált sík-tér-rendszerével közeli karakterisztikát mutat, úgymint a finn Kosketa labirintusai, mely összhangból az argentin Mauderli hivalkodóbb és bonyolultabb kompjúternyomatai lógnak csak ki kissé.

Vojnich Erzsébet kis léptékű, de festői tus-terei szimfonikus festményeinek „szólóhangszerre” átírt, fajsúlyos rokonai, a korábban itt is díjazott észt pár egyik tagja Jüri Kass digitális maszkjai szépek, de most talán túlságosan direkt és esztétizáló művek. Sajátos, jól megjegyezhető munkák Szalai Kata játékos bölcseletei, ironikus töltéssel, mediterrános terrakotta háttéren futtatva. Szíj Kamilla grafit táblaképeket, grafikai meditációs falakat szerepeltetett, valamint egy művészkönyvet, mely munkanaplószerűen tartalmazza a zsüri elismerő oklevelében részesült művésznő rajzait, experimentális-kereső felületkezeléseit, örvénylő felületekké rendeződő kis rovásait, jól társul ezekkel a japán származású T. Matsukawa vegyes technikájú grafikáival, melyek F. Hichiro irodalmának hangulatát idézik elvont eszköztárral, vagy a szemközti Molnár Péter finom rezdülésekből rajzi hálót „író” világával. A japán Masako Fujita röntgen-képekről készült, finom, monokróm grafikai jellegük ellenére is festőien sfumatós rézkarcokat hozott, szintén leheletfinomak a finn Annu Vertannen négyzethálós rendben és monotonitásban elrendeződő „napfoltjai”-fényfoltjai, kőről nyomott szivárványdarabjai vagy J.J.-Augustin, a lengyel grafika egyik képviselőjeként computer-szerű pixelességet hordozó szénrajzai is. Sebők Éva provokatívan egyszerű, esetlegesen elszórt, „egymást lökdöső” fekete pontjai eltérő léptékük és árnyékuk révén kozmikus és térélményt kínálnak. Nagy Gábor György díjjal jutalmazott, nagyméretű printjei sokat sejtetően, de talányosan a Várva címet kapták. Egyszerű, mondhatni problémamentes téma: zárt udvarokra néző ablakok láttatásai, melyek derengő „levegőperspektíváját” és egyúttal finom raszterezettségét a transzparens függöny és a pixelek interferenciája adja, mint Gábor fogalmaz, „új képfajtát szülve”. A korábban is sikerrel szerepelt amerikai Diane Samuels „Könyv norma szavaival” című könyvműve átvilágítás révén válik olvashatóvá a szöveg. A. S. Wejman karc, karcolat-ikonosztáza. Az osztrák Helga Cmelka szitái, a cseh Vičar aranyeső (sárga-fekete)-képe míves monumentalitásának köszönhető esztétikáján kívül nem vált ki nagy relevanciát. Talány marad, hogy az amerikai Juanez itt vajon miért fotómontázzsal szerepelt. Kiemelkő-kiemelendő mű még Szabados Árpád „525960 órája”, mely az idő sajátos, rajzi-installációs megragadására tesz finoman expresszív kísérletet, vagy Szurcsik József  ismerősen ható, de folyamatosan önkereső, „önmaguk börtöneibe zárt”(Sz.J.) szenvtelen maszkjaival.

A Biennálé karakteresen elegáns, letisztult design-ja nem várt és nem szerencsés következetlenséget és aránytalanságot is hordoz most: hivalkodóan szellősen tördelt szöveganyagai egyrészt a korábbiak duplájára duzzasztották a továbbra is fekete-fehér katalógus terjedelmét, másrészt a résztvevő művészek szöveges megjelenése között egyénenként több oldalas (!) eltérések is előfordulnak. Mindazonáltal továbbra is fontos lenne, hogy ez a markáns esemény az időszaki kiállítótereiből nemrég vesztett Győrben továbbra is vissza-visszatérő, az eddigiekhez hasonlóan megújulni tudó hozott anyag-megméretés maradna.