Lábnyomaink az égen

 Somorjai Kiss Tibor „Fénystációk” című kiállítása a Bartók32 Galériában / Balkon, 2011 / 3.     
     

    Önmagunk, ittlétünk kívülről és belülről szemlélése, kozmikus messzeségből és mikrokozmikus közelségből. Ilyesmi lehet az első benyomás Somorjai Kiss Tibor kiállításának terében. De vegyük észre: itt fény-és erőtér is van, a fényforrás pedig nem elsősorban a kiállítótér világítása, hanem maguk a művek. Nem direktben fénylő műveket kell elképzelni, még csak nem is izzó hatású felületeket, színeket. És bár a művész személyes, intim Tejútjába kalauzol, nem csillagport látunk, hanem immanens létünk és énünk olvasatát a transzcendencia felől. Somorjai azonban nem patetikus, grafikái számos ismétlődést, monotonnak tetsző középpontosságot vonultatnak fel, megszerkesztett dinamizmus helyett. Kép-szemcséi az emberlét és jelhagyás egy sajátos evolúción átesett szegmenséből állnak, a porból. És itt most nem annyira a porból vétetés-porrá levés problematikájáról, a középkori memento mori-gondolatról van szó, mint amennyire fontos az, hogy Somorjai Kiss Tibor – sok grafikushoz hasonlóan - a litográfia mészkőszemcséi „felől” érkezett a pixelek galaxisához. A Fénystációk című sorozat személyessé tett ég-képek sorozata, még valamiféle csillagászati törvényszerűség-láncolatra is asszociálhatunk, mégse asztrológiai: Somorjai spirituális égi térképe főszereplője, égi-testje az ember, pontosabban a számkivetett baba parányi, de emblematikusan ismétlődő alakja. Szerteszét, de a kör-galaxison belül sugárirányban elhelyezkedő csillagzatok, csillagutasok ők - mi. „Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság tartja az égen, hogy le ne hulljon, félti aranyát. / Lassú, okos vagyok én is e lassú, okos ragyogásban” – írja Radnóti az Októbervégi hexameterekben. Ez a lassú okosság sokszor jellemzi a keleti szemléletű, szemlélődő filmeket, Somorjai is lassú és kevés snittben szól.


Míg a 2009-2010-ben készült Transit és a friss Fénystációk című sorozataival egyfajta kanonikus, az ikonokra jellemző szigorba szórja ismétlődőn megjelenő baba-alakjait, addig két új sorozatán (Mint falevelek az úton…, Mint lábnyomok a hóban…) a lábunk előtt heverő világ esetleges-esendő látvány bemozduló mikrokozmoszát rögzíti. Az alkotói alapállás, amit Somorjai e sorozataival kinyilvánít, az nem a világra való hetyke „letekintés”, hanem várakozó, szemlélődő és alázatos alulnézet. A változatlanság és változás kettősségének stációit ragadják meg és kísérik végig sorozatai. Sőt, felülírja a kimerevített pillanatot: a tétova bemozdulást dokumentáló fotóba belenyúl, a mozdulat tökéletlenségében, de megismételhetetlenségében rejlő szépséget ismeri fel és el azzal, hogy beleszínez, belerajzol a fénykép lenyomatába. Vállalja a reprodukált világ tárgyiasságát, annak rajzi felülírását és ezzel személyessé, lélegzővé tételét. A már emlegetett memento mori gondolat újraértelmezése, megélése ez: a világ porában, ha úgy tetszik, eleink hamvában botorkálunk, mégha az néha aranynak, néha ezüstnek is látszik, láttatik. Ez a mitikus, üzenethordozó világpor érdekelte a nagy kultúrákat, ennek aranya Bizánc ragyogása, Somorjai ég-tere, sárgás, felülszínezett avarszőnyege, ennek ezüstje lábnyomos hava is. A Fénystációk „egén” az űrfelvételekre, Holdra szállásra is emlékeztető periodikusan ismétlődő illesztőkeresztek az intimitás ellenére otthonosak, addig az embermagasságból szemlélt és megörökített közelségekre helyezett hálóként elbizonytalanítók. A „nem emberkéz alkotta ikon”-hoz és Kosztolányi Hajnali részegség című verse zárószavaihoz jut a kép-olvasó: ...”a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.”
 
Somorjai, korábbi litográfiai sorozatain és legutóbbi giclée elektrografikáin is, képileg-tematikailag keresi-vállalja a sok ismétlődést, a téma és motívum(ok) végsőkig vallatását, körbejárását. Kedveli a repetitív zenét, tehát a periodikus tartalmakat és tartamokat egyaránt. Ugyanakkor az említett technikákból és a szinte megismételhetetlen grafikai minőségekből is következően, alkotói attitűdje elutasítja a „képtermelő, önreprodukáló, mű-klónozó” magatartást. Némileg hasonló szemléletmód és filozófia kristályosodik ki életművében, mint Baranyay Andrásnál, aki például a Wilhelm Müller vers-sorozatára született Schubert-mű, a Téli utazás szekvenciáit dolgozta fel több alkotói-metodikai fázison keresztül. Somorjai grafikai lábnyomai a hóban és aranyló avarszőnyege nem annyira az utunkba eső, előttünk heverő jelekből való bölcselkedő olvasás-kinyilatkoztatás színtere, mint inkább a lét-jelenlét-ittlét kereső, kérdező-kétkedő kirkegaard-i vallatása. Mintha W. Müller Winterreise-sorai Somorjai spirituális lábnyomainak megnyilvánulásai is volnának: „Hó, te látod, vágyam érted, / Mondd, az úton merre jársz”.