Térhajlamok

Góra Orsolya, Székely Annamária és Zsemlye Ildikó 
Térhajlatok című kiállítása 

 
Nem kell túlságosan tájékozottnak lenni napjaink és a közelmúlt hazai képzőművészetében, hogy kijelenthessük, a tér, az épített környezet sok fiatal alkotó számára kitüntetett szereppel bír. Térszimpátiát is írhattam volna tehát, de ez túlságosan leegyszerűsítő materiális-fizikális megközelítés lenne. Spirituális, intellektuális és metaforikus térhasználat, amit a most együtt kiállító három művésznő művel, sőt, a tér feldolgozása, átdolgozása, átélése zajlik a szemünk előtt és e folyamatba mi is beavattatunk. A térélmény ugyanis nem pusztán a fizikai tér fizikai megtapasztalása, jóval több (lehet) annál: kulturális, mentális, spirituális összefüggések, rétegek és közegek nyíl(hat)nak meg számunkra. Hiszen a geometria a tér, a mindenség egyik modellezési eszköze, melynek segítségével az építészet jól felfejthető szavunk révén kiegészülünk, éppé-eggyé válunk környezetünkkel, netán önmagunkkal és így tovább...
 
A három alkotó közül a legátírtabbnak, legszemélyesebbnek, legbensőbbnek tűnő tereket Góra Orsolya hozza létre, szó szerint, bár síkban, festészeti eszközökkel. Sturcz János, megnyitójában úgy fogalmazott, „ő jutott a város konkrét jelentésétől a legtávolabb”. Más megközelítésben talán a legközelebb: szinte izzó, tüzes színvilágú terei, bár fragmentum-mivoltukban is emlékeztetnek valamely, elsősorban szakrális helyekre, kultikus objektumokra, de leginkább jelzésszerű, absztrakt építmények, spatiumok ezek. Orsolya öntörvényűen kontrasztos, expresszív színvilággal megjelenített, szikkasztó sivatagok oázisaiba vagy fülledt trópusokra épült, olykor érzékien beszippantó, magukba záró terekbe kalauzol, ahol már egy nem-klasszikus idő-és geometria-fogalom működik. Igen, szférikus térszemlélet ez, a Bolyai-féle nem-euklideszi geometria világa, ugyanakkor ezoterikus tartalmak, metafizikus tartamok és némi fantasztikum is szerepet kapnak.
 
Székely Annamária többnyire szokatlan, bár korunk számára már nem meghökkentő nézőpontokból láttatja a várost. A futuristák, aeropitturá-t művelő aviatisták, vagy a hazai festészeti jelenből-közelmúltból Baranyai Levente rusztikus-pasztózus festőiségű felülnézetei által láthattunk már hasonlót, de egy nő a térhez is másképp nyúl és viszonyul. Intuitívabb, érzelmibb közelítés Székely Annamária, miközben sajátos kép-ikonosztázokat, sík-hálózatokat épít olykor, egyfajta élmény-geometriát művel. Az építészeti logika festői logikává alakul, a szerkezeti látvány a gazdag mediterrán fény-árnyék hatások révén folt-struktúrává avanzsál. Ezeket az architektúra-részleteket önkényes, de átgondolt, zenei szekvenciákat hordozó ritmusokkal-rítusokkal szabdalja Annamária további kép-elemekké, hogy aztán azok a szemünk-agyunk révén álljanak össze kép-egészekké. Kifinomult érzékkel társít festményein képi szélsőértékeket: hűvös tárgyilagossággal, visszafogott kolorittal ábrázol, közben szellemes (nem annyira humoros, mint inkább szellemi) döntésekkel: tükrözésekkel, vágásokkal kelt valós vagy illuzionisztikus képzetet.
 
Évek óta következetesen, elmélyülten építi-alakítja városi tájait, tereptárgyait Zsemlye Ildikó szobrász, akinek munkásságát több rangos díj is fémjelzi. Az első olvasatra komornak, kietlennek, magányt sugallónak tűnő kis terek és e melankóliát hangsúlyozó, megtestesítő járművek, anyagok a nézőben leülepedve egzisztáló, emberi viszonylatok modelljeiként kezdenek működni, lélegezni. Zsemlye Ildikó munkái létünk ellentmondását hordozzák: a káoszból látszólag rendet épít, mégis, amiről szól az a „kozmoszvesztett világ”, amelyben „csakis az egyes tarthat össze, tisztán egyedileg, valamiféle egészet”[1] - mondja Balassa Péter Kierkegaard-ról. 
A szobrásznő címadásai is többrétegűek, a „Bronz táj” valamiféle keményen fémes, indusztriális kort is jelent és némi archaizmusra, klasszikus műfajokhoz való kötődésre is utal. S bár magányos járművek, épületek bizonyos szituációkba helyezve világirodalom –és szobrászat-szerte utalnak emberi dolgokra, helyzetekre, József Attila hazájában a vonat, a sínek és a pályaudvarok mind mély többlettartalmakkal, metaforikus üzenetekkel telítettek - lehetnek. Hát persze, a Zsemlyénél szereplő kis kék Trabantok és a derengő fényű lejárók, aluljárók, néhány tenyérnyi puha mohával társított rozsdás helyek, mind nyolcvanas évekbeli önmagunk tétova, kiszolgáltatott, önkereső szimbólumai. Ugyanakkor játékok is ezek a kis mütyür tárgyak, egykönnyű játékszerek a sors terepasztalán, még ha színesek, egyéni(ség)ek is - amint Ildikó legújabb munkáinak egyre szaporodó apró, tarka Városlakói.
 
(Városi Művészeti Múzeum - Napóleon-ház, Győr, 2011. március 5 – május 8.)


[1] Balassa Péter: Utószó, in Félelem és reszketés, Európa, 1986, 237. o.