Helyek, színek – helyezve, színezve

Erőss István két kiállításáról, Balkon, 2007/IV

Annyi minden és annak az ellenkezője látszott megfogalmazódni és bebizonyosodni az utóbbi években, évtizedekben a képről és szerepváltozásairól, hogy nehéz és törékeny dolog ezek után bizonyosságokat megfogalmazni vele kapcsolatban. A képzőművészek nagyobbik hányada máig ábrázol, a nem-ábrázoló (nonfiguratív) képzőművészek jelentős része is ide sorolható. Erőss István, bár sokféleképp viszonyult eddigi munkássága során a képhez, annak mibenléte, lehetőségei, szélsőértékei mindig foglalkoztatták.

Azon kevesek közé tartozik, akik nem gyönyörködtetni, szórakoztatni akarnak, hanem képi információkat hoznak új(ra) helyzetbe, vizuális szituációkat szembesítenek, eltérő művészeti „szakterületekről” származó dolgokat, rétegeket helyeznek egymásra. Erőss, mostanság az egyetemes művészettörténet és a lassan egyetemes médiatörténet számos műfaji problémáját, megoldását alkalmazza, sajátos viszonylatba helyezve azokat illetve azok által képeket, objektumokat. Tavaly a Magyar Műhely Galériában, legutóbb a Galéria IX-ben grafikai munkáit, egy négy éve megkezdett sorozat legújabb darabjait állította ki.

„Erőss István az utóbbi években saját fotóit veszi munkáinak kindulópontjaként, amelyeket különböző hordozóanyagokra visz fel (fénymásolat, fekete-fehér print, vászon alapú színes print), és az így létrejött képbe különféle technikákkal avatkozik be. A képek építmények: temetők, lakott vagy lakatlan épületek kinyomtatott fotói, amelyeket a világ különböző helyszínein: Magyarországon, Erdélyben és különböző távol-keleti országokban tett utazásai során készített.”- írja róla Baglyas Erika (Animal rationale, Magyar Műhely 138). Közelmúltbeli sorozatain Erőss tehát építészeti objektumokat, ittlétünk kis és nagy, lakott vagy lakatlan helyeit jeleníti meg. Kő(beton)kemény idézetek, szimbólumok ezek – puha, fényes paplanokon vagy matt, lágy, fehér papíron, esetleges, gyűrődések-diktálta felület-átmeneteken, monokróm-matt szürkén-fehéren, avagy puzzle-szabdalású hálózatokon. Kőkemények, mert választott vagy vélt predesztináltságunkról szólnak, ugyanis digitális képein tömbházak és urnatárolók, szakrális és ipari épületek olykor igencsak rokon perspektívája kerül egymás mellé, derékszögekkel határolt lyukarchitektúra produktumaiként. Ahogy Erőss István fogalmaz: „Urbánus életünk terei, puszta dobozok. Betonnal vagy éppen kőfallal körülhatárolt szűk kiterjedések, ezt választjuk, vagy ide kényszerülünk. Hátrébb lépek hat lépést és az ember, aki homo faber, s animal rationale egyszerre, ennyit tehet. Lakozik.”

A művészettől még mindig többnyire hagyományos vagy korszerű vizuális élményt – szépészetet várunk, esetleg okosodást, etikai nemesedést, nem annyira szellemi üzenetet, feladványt. Vincent van Gogh egy levelében azt írta öccsének egyik sorozatáról, „tudom, hogy ezek talán nem könnyen eladhatók, de átkozottul hasznosak”, a kép és a dolgok hasznosságának-hiábavalóságának felvetése, újragondolása egyebek közt Erőss István alkotói ténykedésének is markáns jellemzője. Számára a kép a szembesítendő, társítandó, vallatni való médium. Összevet, ütköztet, mátrixainkat, kultúránk filtereit helyezi finoman egymásra. Tehát helyez (áthelyez), helyszínel (helyszínez) majd színez. Ismert, vagy ismerősnek vélt épületek, épületrészletek, építmények haloványan derengő szürke nyomatait színezi ki kézzel – a virtuálisba avatkozik be manuálisan, a gépi képbe nyúl be kézi vezérlésű színes ceruzáival. Vanitatum vanitas – a középkori kép is múlandóságunkkal, esendőségünkkel szembesített, István egyidejűleg pimasz és szkeptikus viszonyulásának is ez a konklúziója végső soron. Egyszerre irónia és ugyanakkor alázat ez: hamiskás beavatkozás az úgynevezett eredetiségbe és a színező gyerekek és/vagy miniátor szerzetesek alázata. Az effajta kettősség, ha jobban meggondoljuk, szinte kezdettől fogva tetten érhető Erőss alkotói ténykedésében.

Fényes felületű, fotó-printekkel megnyomott paplanjain képzőművészeti, de mindenekelőtt szociológiai, na jó, művészetszociológiai rétegek, témakörök fedik (takarják és tárják fel) egymást és önmagukat. Képi panelek, déja vu-elemek használata nem újkeletű: az ikonfestő kánonokkal nyúl a transzcendenciához, Giotto sematikus, de plasztikus szereplőkkel manipulál újszerű tériségben, Csontváry kozmoszának „forrásai” olykor sematikus képeslapok, Warhol „lopott” képet variál – Erőss is ismerős, banális szituációkat, objektumokat idéz, szituál, ír felül. Több éve foglalkozik párhuzamokkal, a fényes, lágy anyagú textília, a tv-képernyő, monitor, az autó-szélvédő atmoszférája, egyáltalán az úgynevezett magasművészet képei és az úgynevezett szubkultúrák nyomai, falvédői közé ver hidat, ezeket társítja. Egyúttal elbizonytalanít, hogy akkor most az utóbbiak közül melyik melyik, mely réteg fedi a másikat. Tevékenysége révén Erőss akaratlanul is felidéz klasszikus európai vagy távolabbi, képi vagy verbális sztereotípiákat, „ágyban, párnák közt…”, a paplan mint tükör (lásd még: tükrös paplan), kultúrák tükre, álmok takarója, szemfödél, a tükör, mint az ördög szembesítője-távoltartója a falvédőn-képen, satöbbi… A művész tehát egyszerre ironikus és romantikus, ha úgy tetszik, egyidejűleg ad fel művészettörténet, néprajz és zsurnaliszta leckét.

Az Erőss István által használt kép, képeslap egy közösség, térség, hely rekvizítuma, emlékkép, önmeghatározás. Az ebbe történő beavatkozások a közösségi, építészeti, vizuális sémák és utópiák megkérdőjelezései, a színezés mítikus-szimbolikus rítus, a gyermeki ártatlanság és kíváncsiság hordozója. Márpedig, ahogy az Írás a művészeknek üzeni, legyetek olyanok, mint a gyermekek...

Hálózatok ösztönös-tudatos, vagy akaratlan, örök részeseit, de egyszersmind alakítóit szembesíti önmagával és maga köré húzott falaival, civilizációs sémák ismétlődnek, fedik egymást. Erősst tehát régóta foglalkoztatja a mesterséges környezet és az abban megnyilvánuló alkotóerő kifejeződése. Épített környezetünk kultúránk, ideológiáink, utópiáink és a természethez való viszonyunk tükrei: míg a házak az életről, a jelenről, társadalmi viszonyainkról, addig a temetők, ezek a szintén épített szakrális terek a transzcendenshez való viszonyunkról tanúskodnak.

A képzőművész szűkszavú, szinte pragmatikus, de egyszerre kemény és játékos. Csak az a helyzet, üzeni Erőss, hogy fekete-fehér, tükreink (képeink, paplanjaink) által is homályosan látunk és ki (vagy jól be) vagyunk takarva.