Alapkérdésekről feketén-fehéren, kéken

Szöllősi Tibor kiállítása a Raiffeisen Galériában 
(Balkon, 2011 / 11.)

 
            A táblakép tárgyi – anyagi, szellemi – mivoltára, a festészet mibenlétére, alapkérdéseire is reflektáló kiállítás egy bank terében (galériájában) már önmagában is figyelmet érdemlő dolog a kétezer-tízes évek elején. Szöllősi Tibor festményei a Raiffeisen Galéria mészkő-natúr fa társítású (és egyben ritmust adó) horizontális falsávjai közegébe helyezett fehér felületeken singulus vagy trinus tractusokként szembesülnek egymással és a szemlélővel. Racionális szerkezetekként, de érzelmi-érzéki tartalmakkal és metódusokkal felépülő festmények, szűk mezsgyén mozgó színvilággal és formavilággal. Legalábbis első benyomásra. Hogy absztrakt előadásmódú tartalommal, már-már monokróm festőiséggel, a geometria lírai vallatásával állunk szemben, az bizonyos, ennél sokkal több bizonyossággal azonban nem kíván élni a festő, inkább a nézőt is a keresés, megismerés, építkezés folyamatának részesévé teszi. Festményeinek címei is felvállalják ezt a kereső, műfaji alapkérdéseket feszegető magatartást: Vázlat, Horror vacui, Ambivalencia stb.

Egymást fedő, de nem egymásnak feszülő, hanem egymást feltételező, egymásból következő gesztusok többirányúan diagonális hálóját látjuk, festői hálózatot, mely korunkban, az egymást át-meg átszövő hálózatok korában többlettartalmakkal ruházza fel a festményt. Ugyanakkor rétegek tárulnak fel és kerülnek egymásra, a rendkívül redukált kolorit esetében ez határozott alkotói szándékot is feltételez: a festői „törvény szövedéke felfeslik” itt-ott és egy más arcú / jelentésű réteget, szellemi szférát tár fel. A hideg, racionális kék geometrikus gesztusok alól hússzínű, érzékibb, organikusabb világ tűnik elő, az ellentmondást nem tűrő szénfekete réteg kékes derengést enged, „szűr” át, máshol meg transzparens szürke struktúra tesz láthatóvá tiszta, érintetlen fehér atmoszférát, vagy fehér struktúra fed fekete, infernális mélységeket.
 
Szöllősi Tibor most kiállított képeinek többsége négyzet, vagy majdnem négyzet formátumú, utóbbi esetben álló, triptichon-formába rendezett (vagy rendeződő), illetve fekvő kompozíciókkal van dolgunk. Ez a formai értelemben erősen szimmetrikus, statikus képépítés, hermeneutikai értelemben ortodox, puritán, szakrális jelleg semmiképpen sem lehet véletlenszerű: a festő makacs, de kutató módon viszonyul a klasszikus képiséghez, formátumhoz, a kép csak mint súlyos tartalmú vagy inkább többrétegű meditációs tényező jöhet szóba nála. E vélekedést a sokszor eszköztelen, reduktív szín-és formahasználat nemhogy gyengítené, erősíti. Inkább archaikus, puritán és introvertáltan középkori, semmint extrovertáltan reneszánsz viszonyulás a piktúrához Szöllősié. A festmény mélységeket feltáró, feltárni akaró, szinte néma médium és nem felületesen, fecsegőn kommunikáló dolog – válik nyilvánvalóvá számunkra. E „némasága” révén alkalmas éppen a kommunikációra. A képekre szín –és formai értelemben egyaránt jellemző monotonitás ritmikája és az így felgyülemlő energiatöbblet mélyebb tartalmakat és szélesebb spektrumot tár fel, mint azt egy gesztikulálással teli tarkaság tenné, gondoljunk csak a különböző vallású kultúrákban monoton ismételgetett szavakra, mondatokra.
 
A kiállított képhármasok esetében logikai összetartozást, kísérleti-gondolati munkafázisok stációinak rögzítését tapasztalhatjuk meg: egyik esetben a szürke képszövedék egyik irányban hideg kékes, másikban barnás meleg tónus felé változik, a felületi megoldások összetettebbek, amikor a fehéren megmunkált képmező egyik társa éles, fekete karcolásokkal átszőtt, a másik oldalán pedig vöröses, zúzódásos derengésen át puha, szürke tartománnyá változik. Pontosabban a fent leírt tapasztalatokon inneni és túli élmények részeseivé válunk, tehát egyszerre a priori és a posteriori ismeretben részesülünk.
 
Több nagy hazai és külhoni előd és kortárs képi építkezésével rokonnak tűnő megoldásokat fedezhetünk fel, de azokat felülírva, egyéni szín-és anyaghasználattal, felületkezeléssel. Ugyanakkor Szöllősi monoton megoldásokban testet öltő racionalizmusa mögötti líraisága fontos tényező, a zabolázott véletlenek és a tudatosság ellentmondását az anyag, mint szellem-esszencia segít feloldani. Komor, szinte indusztriális hangulatot árasztó színvilága, képeinek transzparens rétegei megélhető térélményt, transzcendens vonzása mellett nagyon is immanens atmoszférát közvetítenek. „Festményei – írja róla Cseh Szilvia – a pragmatikus összefüggésektől elhatárolódva teremtenek többféle értelmezési lehetőséget kínáló képi rendszert”…
 
Összekarcolt, lemeszelt ablak-táblák is Szöllősi Tibor táblaképei, át-meg átfestett falak, elfedett, közel hozott vagy feltárt mélységek, sorok közötti sorok, úgy is érezhetjük, csak térségünk vonatain és épületein szocializálódott lélek rezonálhat igazán rájuk… Manipulált, tudatosan (?) ellehetetlenített kilátás(ok), dialógusok, sőt megannyi harc a képiséggel. De nem a kép, hanem készítésének folyamata Szöllősi kommunikációja, a képmező a szellemi és fizikai gesztusok tere, a párbeszéd maga. Ténykedése a képfelület bejárása, újrafelfedezése, megismerése és megismertetése a szó minden értelmében.