Post scriptum, post print és más dolgok

Pavel Makov a győri Képtárban, Balkon 2001/X

Pavel Makov szentpétervári származású ukrajnai képzőművész egy olyan részén él Európának, amelyikről ritkán lehet hallani, hacsak nem például Csernobil. A művész otthona 1998 óta egy általa „szürke egér”-nek nevezett nagyváros: Harkov, nem a legerősebb reflektorfényben úszó település, amely, mint az alkotó mondja, hatalmas tudományos potenciálú iparváros, kulturális szempontból igencsak vidék. Ugyanakkor egy sajátos eklektikájú, de jellegtelen nagyvárosnak tartja városát e lakója, melyhez hasonló arculattalan település sok van a világon.

Grafikák
Makov a grafikából jött, illetve Oroszországból, ahol hagyományos technikájú rézkarcokat készített, aztán rájött, hogy ez a műfaj Rembrandt után már kevés új közlésére alkalmas, technikailag. Ilyen sarkító megközelítésben még az olyan nagyok, mint Piranesi és Goya is elsősorban reprodukciós technikának tekintette a karcot. Ugyanakkor Makovot – Skóciában látva - lenyűgözték Morandi rézkarcai, az ragadta meg az olasz kisváros művészében, ahogy „szerény” külsődleges jegyekkel belső kép-állapotot képes előidézni. De, mint Makov mondja, elege lett önmagából, az őt körülvevő képek zsákutcájába került.

Hol grafikai léptékkel hatalmas rézkarcai, hol miniatűr-szerű aprólékos nyomatai azért lépten-nyomon felbukkantak, önmagukban vagy egymással és más műfajú, többnyire talált tárgyakkal többszörösen kombinálva. Misztikus, senkiföldjévé érlelt városainak, a Stalkert idéző interieurjeinek és exterieurjeinek lenyomataival a legrangosabb nemzetközi biennálék díjait nyerte el Makov. Kifejlesztette a combined-graphicot, amelyekben visszatérő elemek a szovjet-orosz dokumentumok, számlák, hitelesítő pecsétek, írógéppel és kézzel írt szövegtöredékek, tapétaminták, szakkönyvek oldalai és felismerhetetlen talált tárgyak levonatai. Pavel Makov számára minden karcolt, felsértett, manipulált felület rézkarc (grafika), kissé eltúlozva a legolvasottabb technika, amely még a vakok számára is érthető. Az érzelmek is felfoghatók a lét megkarcolt felületeként, nem?

A céltábla anatómiája
Egy harkovi iskola falán látott céltáblák hatására fordult (nem először) az ember, vagy inkább az antropomorfizmus felé. Ezeket (ismét tőle nem szokatlanul) talált tárgyakként használta fel, a valóság és a képzelet elemeit akarván úgy összekeverni, hogy az föl se tűnjön. A céltábla egyszerre jelenti kiszolgáltatottságunkat és a középpontba kerülést. Makov esztétikája a tudományosság és az áltudományosság iróniájának esztétikája. Sorozata a talált tárgy megszemélyesítésének és az antropomorf motívumok személytelenítésének paradoxonát hordozza. A régi anatómiakönyv medencecsontja például szimmetrikus sarokdísz-töredékké lehetetlenül és végső soron „ülő célponttá”. A kicsi céltábla-formák egy felületen elhintve kis vérfoltos virágos rétet, kalasnyikovval átlyuggatott intim világot hoznak közel, Makov e könyvének más lapjain háborús emberveszteség-tabló és ortodox ikonosztáz vetül egymásra a monoton lőtáblák környezeteként. Megint más lapokon szentimentális háttérben durva, rozsdás céltábla sajátos kultusza, szánalmas-közhelyes („szerelmes”) falfirka részeként. A „Céltábla anatómiája”-könyvet az ukrán iskolafalon meglelt céltáblákon kívül a művészt lenyűgöző afganisztáni kilim szőnyeg gazdag, asszociatív szövete inspirálta.*

Mitaszov háza
Pavel Makov nemrégiben felfedezett egy elmebeteg férfit, aki saját lakásának minden létező felületét konokul ismételgetett szövegfoszlányokkal írta, festette tele. Nem a texturát alkotó textusok indulatos politikai-szociális színezete ragadta meg, hanem az absztrakt szövetekké összeálló szöveg. A többnyire egymást is elfedő, olvasható cirill hieroglifák sztereotip világunk olvasatában háborodott önlenyomatok, de egyszersmind nem mágikus üzenetek is, önmegerősítések, mint a vadászmágia barlangrajzai? Makov a Mitaszov-miliőt mindvégig a szerző műveként hitelesítette és hirdette, a férfi halála után egy darabig tabuként távoltartotta, majd video-installációt is készített belőle.

Szóval a barlangrajzok, Joseph Beuys meg Roman Opalka jut eszünkbe, de ez a Mitaszov-ház komplettebb, egy átgondolt művészénél is őszintébb túlélés-projekt. Attól tartok, a Velencei Biennálé egyik legelementárisabb erejű műve lett volna, ha a lakást egy az egyben ki lehetett volna ott állítani.

könyv
Egy észt verseskötet megtervezésére kérték fel a művészt, mely kapcsán áltudományos kutatásba kezdett, amit az iróniával kapcsolatos iróniájának nevez. Ugyanakkor szándéka teljesen komoly, az alkotásai köré térben és időben emelt mítosz akár szó szerint igaz is lehetne, úgy, mint Dosztojevszkij bármely műve, akiben közös alkotói mélységeket és elkötelezettségeket érezhetünk Pavel Makovval. Pavel művész-könyve lelet, kreált lelet, médium, kutatási és experimentális lenyomat-gyűjtemény, emlékmű a kicsit veszélyben lévő műfajnak, a könyvnek. Jogos a paradoxon, ő találta-e a könyvet vagy a könyv talált-e őrá? A könyvéhez hihető, fotódokumentációval ellátott legendát alkot, lapjait archaizálja, majd laminálással (is) konzerválja.

ólomnapló
Makov a több mint másfélszáz négyzetméter valamennyi termében kiállította „életnagyságú” ólomkatona-fotóprintjeit. A felületes tárlatgyanakvónak egyből pacifista-moralista közhelyek ugranak be, minek is szerepeltet valaki egy szelíd kiállítóteremben emberméretű játékkatona-fényképeket. Hiteles tanútól (az apjától) tudom, hogy az az ukrán kissrác is szokott virtuális háborút játszani, akinek ezek a kedvenc katonái, itt kiállítva. A sorozat modelljei tehát a művész kisfiának bolhapiacon vásárolt ólomkatonái, játékszerek, egy halálosan komoly felnőtt játék előképzésének szerei. Érdekes metafora a játék-katonák anyaga is: az ólom az elnehezült, determinált, súlyos (eset), olykor mérgező ember. A szovjet hadseregben kényszer-katonáskodott ukrán művész számára a felnagyított ólomkatona súlya is arányosan léptéket vált: a tenyérbe fogható figura arctalan, szinte hiteltelen reprodukciója a háborúnak, kinagyítva mintha grimaszolna, feltűnnek egyéni sebei. Az amerikai játékkatona megnövelve, hollywoodi hőssé válva inkább még könnyebb lesz, másfajta történelmet és irodalmat ír, mint az ukrán. Ugyanazt az idézőjelet használjuk, mégis mintha mást jelentene Keleten, mint Nyugaton. Illetve az igazi Kelet lehet, hogy nem ismeri (el) az idézőjelet. Ettől a kis jeltől játék a háború (?), vagy legalábbis a képernyő távolából-közeléből olykor hajlamosak vagyunk ezt hinni. Makov „emberléptékű”-re nagyított ólomkatonái egyszerre hangsúlyozzák személytelenségüket és perszonális közelségüket. Kérdés persze hogy egy hadigépezet uniformisba bújtatott szolgái mennyire tudnak emberléptékűek maradni. A nagy printek tehát egyidejűleg árasztanak esendő kiszolgáltatottságot és militáns arroganciát.

*                                                                                                                       
P. s.:
Az alábbiak a fenti írás befejezése utáni éjszakán talált Makov-katalógus-szöveg nyomán születtek. E sorok ihlető forrása, David Rees Davies angol szövege 1999-ben íródott, tehát nem aktualizálásra szántam, de így legalább lett egy igazi post scriptum is.  
A Céltábla anatómiája egy könyv, mely költői analógiának használja a kilimet, az ősi szőnyegeket, melyek szó szerint és metaforikusan is, különleges események és mítoszok szövetei. Makov – a maga módján – folytatta a szövést a hétköznapi és profán elemek beemelésével saját munkájába. E nyomat-lapokat kezdettől fogva meghatározó kilimeket néhány évvel ezelőtt látta kalasnyikovok és más katonai eszközök társaságában.
A szőnyeg-könyv egy csípős metafora, ünnepli a megbecsült évszázados mesterséget és egyidejűleg kommentálja a hétköznapok kreatúráit. A művész szerint ezek a lapok determináltak, mint a természet, mint az idő porának absztrakt módon való mintába rendeződése a saját szöveges és képi mivoltában. Ahogy a minta, a fizikai viselet és szakadás elmondja a szőnyeg történetét, úgy szövik át a Céltábla anatómiájának lapjait a gazdagon burjánzó alkotói kísérletek.
1998 októberében Makov a műterméből tartott hazafelé Harkovban, amikor felkeltette érdeklődését egy iskola játszóterének falára festett néhány kifakult lövő-céltábla. Elkezdte ezeket lerajzolni és lefesteni, ezzel elkezdődött egy minden értelemben többrétű sorozat genezise. Egy 1905-ben Oroszországban nyomott anatómia-könyv biztosította az indítékot a benne lévő ármánykodóan tudományos ábráknak a céltáblákkal való egyesítésére, a megkopott szovjet történelmi glória minden utalásával együtt.
Makov számára a céltáblája, mint főmotívum, bő forrássá vált. Amerikai, afgán, ukrán satöbbi gyerek lövöldözik a maga játszóterén, a céltáblák meg elhasználódnak, „újjászületnek” és átrajzolódnak a balkáni, a Közel-és közép-keleti civilek és katonák komorságában és fekete humorában, meg az utókor és a (mű)vészek produktumaiban.