Tetten ért idők, időtlen terek, csavart tükrökben

Keresztes Dóra és Orosz István kiállítása

            Középkori eredetű kis házak összeépítéséből, reneszánsz elemeket tartalmazó, zegzugos pincéjű, háromszög alaprajzú barokk palota, melyet akkori olasz tulajdonosaitól vásárolt meg egy Esterházy-gróf, földszintjén megannyi-féle kis üzlet, emeleti termeiben múzeum. Nem idegenvezetői város-kalauz ez, de kevés épület lehetne alkalmasabb egy olyan tárlat megrendezésére, mint amelyet a Keresztes Dóra - Orosz István művész-házaspár rendezett a győri Múzeum főépületében, az Esterházy-palotában. Az impozáns terekben szépen rendezett tárlaton egyedi és sokszorosított képgrafikai sorozatok, anamorfikus rajzi installációk, könyvillusztrációk, plakátok, formázott fa-síkkompozíciók és animációs filmek révén a vizuális kultúra sokféle szegmense kerül bemutatásra, helyenként részletes és élvezetes kiegészítő-magyarázó műleírásokkal. Az Esterházy-palota előterében és a nemrégiben nyílt közeli Múzeumház egyik emeleti termében Orosz István a szó minden értelmében szellemes, egyszerre míves és frappáns, sok esetben emblematikussá vált plakátjai fogadják a látogatót. Majd a múzeum-főépület palota első emeletének egymásba nyíló, de párhuzamosan kanyargó termei láncolatában kísérheti végig a látogató a két gazdag életmű szakaszait, melyek hol összekapaszkodó egységekként, hol egymással kommunikáló, ritmikus elemek sorozataiként szerepelnek és nyilvánulnak meg.

 

Keresztes Dóra önálló grafikusi tevékenysége mellett a hetvenes évek második fele óta több mint kéttucatnyi könyvet tervezett és illusztrált, animációs filmeket, színházi látványterveket készített, bélyegeket, plakátokat tervezett. 1980–1990 között a Múzsák c. folyóirat művészeti szerkesztője volt. Grafikái egyéni és csoportos kiállítások sokaságán szerepeltek itthon és külföldön, munkásságát számos díj és elismerés fémjelzi. Műveiben a magyar és egyetemes folklór világának gyakran groteszk elemei képezik talán a legmarkánsabb vezérfonalat. Ugyanakkor Keresztes Dóra rendkívüli stílusérzékű illusztrátor, aki empatikusan helyezi bele magát egy-egy mese kultúrkörébe, élményvilágába. Így jellegzetes, egyéni vizualitására sokszor engedi hatni a naiv népi bájt, vagy a szürrealisztikusan álomszerű chagalli világot (Papó zenedéje, Móricz Zs.: Hét krajcár, Kányádi S.: A világlátott egérke). Máskor a középkori miniatúrák illuminátorainak lelkületébe alámerülve, síkdekoratív elemekkel domináló, frontális, kontrasztos, szimbolikus-rusztikus alakokat felvonultató grafikákat alkot (magyar népmesék).  Látva-átélve, hogy minden kor megszüli a maga groteszkjét, nem áll távol tőle egyfajta személyes, groteszk ikonográfia-mitológia kialakítása sem, mely mégis sok szállal kötődik a magyar grafika rusztikus, balladai hangvételű gyökereihez. Szándékosan nem „magánmitológiát” írtam, mert Keresztes Dóra szemléletmódja, habitusa ennél kevésbé individualista, alázatosabb. A tárlaton a Keresztes-anyag talán legmarkánsabb, legletisztultabb darabjai a legfrissebbek is egyben a legutóbbiak közül valók: a De profundis és a Zsoltárok című sorozatok, melyek fekete-fehér groteszken drámai tömörségükben (kétségtelenül nem gyerek-illusztrációkként) az életmű egyfajta esszenciái.

Orosz István sokrétű munkássága itthon és külföldön a legismertebbek közé tartozik. Életműve darabjai egy igen következetesen felépített, elsősorban vizuális talányokra épülő, kimeríthetetlennek tűnő világba kalauzolnak. Autonóm és alkalmazott grafikával – elsősorban plakáttal és illusztrációval – pályája kezdete óta foglalkozik. Rendszeresen nagy sikerrel vesz részt nemzetközi tárlatokon és filmfesztiválokon. Szépirodalommal is foglalkozik, két verseskötete és egy novelláskötete jelent meg. Az antikvitás szellemiségéhez kötődő komoly-ironikus, holisztikus egyéniségéhez „passzol”, hogy 1984 óta használja az Odüsszeiából kölcsönzött Utisz (ógörögül "ουτις,", vagy "OYTIΣ") művésznevet is. Az Orosz-művek nem igazodnak szinte semmilyen időszerű trendbe, szemléletmódjában a forma és a sajátosan, hihetetlen variabilitással elrendezett anyag, valamint a racionális megfontolások szinte provokatívan felülírják a filozofikus rétegeket és az intuitív, emocionális szándékokat, mégis egy friss, megújulni tudó, egyénien egységes œuvre-öt alkotnak. Bár már az iméntiek is közhelynek hangozhatnak, talán Orosz szándékosan is foglalkozik olyan vizuális paradoxonokkal, melyek immár közhelyek, ezért vallatja e kérdéseket újra meg újra, alapkérdésként feltéve, többféleképp körüljárva. Ritka, mondhatni nem divatos, sőt gyanús manapság a poeta doctus-típusú képzőművész, a reneszánsz egyéniség, de hát Orosz mégiscsak az. Árnyékvilágunk tükrébe[1] mártogatja, mit mártogatja, meríti mélyre tudását és gondolatait. „Azok közé tartozik, akik a kor kételyeit, a jelenkor művészének múlt iránti ambivalenciáját míves, szellemileg nagyon kicsiszolt, ambivalens darabokban fogalmazza meg.”- írta róla Rózsa Gyula 2010-ben[2]. Sebastian Brant: A bolondok hajója című moralizáló művéhez készített 56 kis rézkarca mindegyike egy-egy koponyába különbözőképpen berejtett életkép. „Orosz labirintusa önmagunkkal és a mulandósággal egyszerre szembesít.”[3]. Frissülni tudó művészetének ütős, szellemes új darabjai a különbözőképpen patinás tetőlécekből parkettaszerűen rakott nagyjából egy négyzetméteres „Deszkametriái”, melyek síkot alkotva, de mégis illuzionisztikus, ellentmondásos pszeudo-terek, valószerűtlen tárgyak modelljei. Naturális-puritán színtelenségük révén elegánsan illeszkednek Orosz klasszikus grafikai munkásságához, rusztikus tömörségük, formátumuk alapján pedig arte povera-s objekteknek, minimál-táblaképeknek is titulálhatók.

Amint a szavakkal és gondolatokkal – akár ezen írás címének szavaival -, de a tér és idő, élet-terünk és kiszabott, kimetszett időnk darabkáival és modelljeivel is megannyi játék játszható. Bele kéne törődnünk, hogy bírók helyett játékosok vagyunk, rosszabb esetben játékszerek. Keresztes Dóra és Orosz István munkássága ennek a nyughatatlan, ittlétünket vallató intellektuális játéknak az időtálló dokumentumai.

Városi Művészeti Múzeum, Esterházy-palota (Győr, Király utca 17.) 2012. december 1 – 2013. január 23.

ÚjMűvészet, 2013 / 1-2.

[1] Bordács Andrea: Árnyékvilágunk tükrében / Orosz István kiállításáról  in: Élet és Irodalom, 2002

[2] Rózsa Gyula: Több mint manierizmus / O. I. : Átváltozások – Kolller Galéria  in: Népszabadság, 2010. május

[3] Sárosdy Judit: Posztmodern felhőrajzoló – O. I. kiállítása az Ernst Múzeumban, Új Művészet, 2006. november