Keresztes Dóra és Orosz István kiállítása
Középkori eredetű kis házak összeépítéséből, reneszánsz elemeket tartalmazó, zegzugos pincéjű, háromszög alaprajzú barokk palota, melyet akkori olasz tulajdonosaitól vásárolt meg egy Esterházy-gróf, földszintjén megannyi-féle kis üzlet, emeleti termeiben múzeum. Nem idegenvezetői város-kalauz ez, de kevés épület lehetne alkalmasabb egy olyan tárlat megrendezésére, mint amelyet a Keresztes Dóra - Orosz István művész-házaspár rendezett a győri Múzeum főépületében, az Esterházy-palotában. Az impozáns terekben szépen rendezett tárlaton egyedi és sokszorosított képgrafikai sorozatok, anamorfikus rajzi installációk, könyvillusztrációk, plakátok, formázott fa-síkkompozíciók és animációs filmek révén a vizuális kultúra sokféle szegmense kerül bemutatásra, helyenként részletes és élvezetes kiegészítő-magyarázó műleírásokkal. Az Esterházy-palota előterében és a nemrégiben nyílt közeli Múzeumház egyik emeleti termében Orosz István a szó minden értelmében szellemes, egyszerre míves és frappáns, sok esetben emblematikussá vált plakátjai fogadják a látogatót. Majd a múzeum-főépület palota első emeletének egymásba nyíló, de párhuzamosan kanyargó termei láncolatában kísérheti végig a látogató a két gazdag életmű szakaszait, melyek hol összekapaszkodó egységekként, hol egymással kommunikáló, ritmikus elemek sorozataiként szerepelnek és nyilvánulnak meg.
Keresztes Dóra önálló grafikusi tevékenysége mellett a hetvenes évek második fele óta több mint kéttucatnyi könyvet tervezett és illusztrált, animációs filmeket, színházi látványterveket készített, bélyegeket, plakátokat tervezett. 1980–1990 között a Múzsák c. folyóirat művészeti szerkesztője volt. Grafikái egyéni és csoportos kiállítások sokaságán szerepeltek itthon és külföldön, munkásságát számos díj és elismerés fémjelzi. Műveiben a magyar és egyetemes folklór világának gyakran groteszk elemei képezik talán a legmarkánsabb vezérfonalat. Ugyanakkor Keresztes Dóra rendkívüli stílusérzékű illusztrátor, aki empatikusan helyezi bele magát egy-egy mese kultúrkörébe, élményvilágába. Így jellegzetes, egyéni vizualitására sokszor engedi hatni a naiv népi bájt, vagy a szürrealisztikusan álomszerű chagalli világot (Papó zenedéje, Móricz Zs.: Hét krajcár, Kányádi S.: A világlátott egérke). Máskor a középkori miniatúrák illuminátorainak lelkületébe alámerülve, síkdekoratív elemekkel domináló, frontális, kontrasztos, szimbolikus-rusztikus alakokat felvonultató grafikákat alkot (magyar népmesék). Látva-átélve, hogy minden kor megszüli a maga groteszkjét, nem áll távol tőle egyfajta személyes, groteszk ikonográfia-mitológia kialakítása sem, mely mégis sok szállal kötődik a magyar grafika rusztikus, balladai hangvételű gyökereihez. Szándékosan nem „magánmitológiát” írtam, mert Keresztes Dóra szemléletmódja, habitusa ennél kevésbé individualista, alázatosabb. A tárlaton a Keresztes-anyag talán legmarkánsabb, legletisztultabb darabjai a legfrissebbek is egyben a legutóbbiak közül valók: a De profundis és a Zsoltárok című sorozatok, melyek fekete-fehér groteszken drámai tömörségükben (kétségtelenül nem gyerek-illusztrációkként) az életmű egyfajta esszenciái.
Orosz István sokrétű munkássága itthon és külföldön a legismertebbek közé tartozik. Életműve darabjai egy igen következetesen felépített, elsősorban vizuális talányokra épülő, kimeríthetetlennek tűnő világba kalauzolnak. Autonóm és alkalmazott grafikával – elsősorban plakáttal és illusztrációval – pályája kezdete óta foglalkozik. Rendszeresen nagy sikerrel vesz részt nemzetközi tárlatokon és filmfesztiválokon. Szépirodalommal is foglalkozik, két verseskötete és egy novelláskötete jelent meg. Az antikvitás szellemiségéhez kötődő komoly-ironikus, holisztikus egyéniségéhez „passzol”, hogy 1984 óta használja az Odüsszeiából kölcsönzött Utisz (ógörögül "ουτις,", vagy "OYTIΣ") művésznevet is. Az Orosz-művek nem igazodnak szinte semmilyen időszerű trendbe, szemléletmódjában a forma és a sajátosan, hihetetlen variabilitással elrendezett anyag, valamint a racionális megfontolások szinte provokatívan felülírják a filozofikus rétegeket és az intuitív, emocionális szándékokat, mégis egy friss, megújulni tudó, egyénien egységes œuvre-öt alkotnak. Bár már az iméntiek is közhelynek hangozhatnak, talán Orosz szándékosan is foglalkozik olyan vizuális paradoxonokkal, melyek immár közhelyek, ezért vallatja e kérdéseket újra meg újra, alapkérdésként feltéve, többféleképp körüljárva. Ritka, mondhatni nem divatos, sőt gyanús manapság a poeta doctus-típusú képzőművész, a reneszánsz egyéniség, de hát Orosz mégiscsak az. Árnyékvilágunk tükrébe[1] mártogatja, mit mártogatja, meríti mélyre tudását és gondolatait. „Azok közé tartozik, akik a kor kételyeit, a jelenkor művészének múlt iránti ambivalenciáját míves, szellemileg nagyon kicsiszolt, ambivalens darabokban fogalmazza meg.”- írta róla Rózsa Gyula 2010-ben[2]. Sebastian Brant: A bolondok hajója című moralizáló művéhez készített 56 kis rézkarca mindegyike egy-egy koponyába különbözőképpen berejtett életkép. „Orosz labirintusa önmagunkkal és a mulandósággal egyszerre szembesít.”[3]. Frissülni tudó művészetének ütős, szellemes új darabjai a különbözőképpen patinás tetőlécekből parkettaszerűen rakott nagyjából egy négyzetméteres „Deszkametriái”, melyek síkot alkotva, de mégis illuzionisztikus, ellentmondásos pszeudo-terek, valószerűtlen tárgyak modelljei. Naturális-puritán színtelenségük révén elegánsan illeszkednek Orosz klasszikus grafikai munkásságához, rusztikus tömörségük, formátumuk alapján pedig arte povera-s objekteknek, minimál-táblaképeknek is titulálhatók.
Amint a szavakkal és gondolatokkal – akár ezen írás címének szavaival -, de a tér és idő, élet-terünk és kiszabott, kimetszett időnk darabkáival és modelljeivel is megannyi játék játszható. Bele kéne törődnünk, hogy bírók helyett játékosok vagyunk, rosszabb esetben játékszerek. Keresztes Dóra és Orosz István munkássága ennek a nyughatatlan, ittlétünket vallató intellektuális játéknak az időtálló dokumentumai.
Városi Művészeti Múzeum, Esterházy-palota (Győr, Király utca 17.) 2012. december 1 – 2013. január 23.
[1] Bordács Andrea: Árnyékvilágunk tükrében / Orosz István kiállításáról in: Élet és Irodalom, 2002
[2] Rózsa Gyula: Több mint manierizmus / O. I. : Átváltozások – Kolller Galéria in: Népszabadság, 2010. május
[3] Sárosdy Judit: Posztmodern felhőrajzoló – O. I. kiállítása az Ernst Múzeumban, Új Művészet, 2006. november