Úton, a tükörben

 Kalocsai Enikő Reflexiók című kiállítása
(Új Művészet, 2014 / I-II-)

 

Furcsa a helyzet: itt állunk, szinte mozdulatlanul az ember mobilitását és annak történetét sokféleképpen bemutató, szemléltető, igazán 21. századi helyen, a Mobilisben és utazunk. Ráadásul most egy olyan műfaj, a festészet révén, amely évszázadokon keresztül éppen nem a mozgást, az időt, a változást volt hivatott leginkább érzékeltetni, követni, hanem az állandóságot. Tükrökbe nézünk és nem látjuk magunkat, mi történik hát?

A festészet évszázadokon keresztül tükröt tartott a valóság, a különböző valóságok felé-elé, ez volt az egyik fő küldetése. Attól tartok, még mindig nem értékeljük eléggé a piktúrának ezt a látványvalóságot akkor vizuálisan egyedüliként dokumentáló szerepét. De azt a tényt talán még inkább figyelmen kívül hagyják sokan immár egy évszázada, hogy a festészet az új médiumoknak, a fotónak és a filmnek köszönhetően elveszítette – legalábbis részben – ezt a meghatározó, dokumentáló szerepét. Vagy fogalmazzunk pontosabban: az új módokon előállítható képek, technikák átrendezték a mezőnyt, átértelmezték és felülírták a piktúrát.

Ebből következően tehát azt kell mondanunk, hogy a tükör, az a korábbi tükör eltörött. Ady Endre úgy írta le ezt, a 20. század elején a modernizmus és a klasszikus világ szétesése tömör jellemzéseként, hogy ”minden egész eltörött.” Korunk és a közelmúlt posztmodernnek nevezett törekvése, hogy ezt a szilánkjaira széthullott világot megpróbálja újra összerakni, a maga eszközeivel. Kalocsai Enikő az egyik, aki összerakta-összerakja a tükröt. Nyilván máshogy mint mások, mert az izgalmasabb, másként fogalmazva, annak több értelme van. A tükör egyik legkézenfekvőbb haszna, s ennek köszönhetően leggyakoribb funkciója, hogy önmagunkat láthatjuk benne. A művészek, a festők azonban inkább a világ felé fordítják a tükröt és bár gyakran fejezik ki véleményüket a tükör sajátos szögével vagy bármely értelemben görbe mivoltával, mint tárgyat, a tükröt igen ritkán helyezték-helyezik el a képen. Bár visszapillantó tükröket még nem nagyon láttunk egy-egy festmény, egy-egy festészeti életmű főszereplőjeként, a tükör képbe helyezésére már volt példa, ha nem is sok. Az egyik legnagyobb spanyol festő, a 17. századi Diego Velázquez Las meninas (Az udvarhölgyek) című képén többszörös tartalmi és látványi csavarással elbizonytalanít, kik vagy mik egy kép főszereplői, témái, céljai. Ezen a zsáner-festményen a háttérben a falon ott egy tükör és benne (csupán benne, ott hátul) a királyi pár. Kalocsai Enikőnél is csak a kép egy része, többnyire kis része a tükör, mégis főszereplő.

A filmnél – bár nem mindig - a kamera mozog, utánafordul a történésnek, követi a világot. Az Enikő képeinek részévé tett visszapillantó tükör, bár mozgásban van, akár száguld, mégis az alapállást, a fix pozíciót képviseli, a tájhoz képest áll. Úton vagyunk tehát és egy másik klasszikus festészeti műfaj, téma vesz körül minket, öleli körül és tölti meg sajátosan a nagylátószögű visszapillantó tükröt: a táj, a tájkép. A festészet évszázadokon át derékszögek közé zárva vagy fontos, fontosnak vélt események, személyek háttereként ábrázolta a tájat. Kalocsai Enikő jóvoltából azonban a korunkat szintén emblematikusan kifejező design-nak köszönhetően formatervezett tükrök jellegzetes alakja keretezi és torzítja a tájat, annak egy részét. Kép a képben, táj a tájban, úton vagyunk csak éppen magunkat nem látjuk a tükörben. De aki mégis igazi tükrökre vágyik, azoknak is alkotott valamiket a művész: leginkább nem magunkat mutató, hanem egymást néző tükröket fordítgatott össze, harmonikus alakzatokba rendezve, a tükröt, mint tárgyat ünneplő objektumokként.

De másképp mozgó, másképp mozgó tükröket is elénk tár a kékség gazdag ajándékaiként a festő: az örök változást, de egyfajta állandóságot is tükröző víztükröket. Különbözőképpen fodrozódó, különbözően kék víz-részletek, melyek absztrakt mivoltát, néma reflexióját az adja, hogy önmaguk gazdagságát tükrözik, tehát önmagunkat ezekben sem látjuk, legalábbis a felületen keresett külsőnket nem.

Ezért sem rokona tehát a mitológiai Narkisszosz-nak (vagy Narcissusnak) e művek alkotója. Egyrészt mert Narkisszosz önmaga tükörképébe beleszeretve, annak rabja, áldozata lett, a festőnő azonban elfordítja tükreit, hogy ne magunkat, hanem a teret, az utat, a tájat nézzük. Másrészt Enikő csak a(z egyik) szép nimfa lehet, aki az önmagába halálosan beleszerető Narkisszoszt üldözi, mondjuk autóján...

 

MOBILIS Interaktív Kiállítási Központ, Győr, 2013. X. 12 – XI. 30.