Hűlt helyek kutyákkal, emberekkel

Muzsnay Ákos kiállítása a Komáromi Kisgalériában, ÚjMűvészet 2008 / II

 A Komáromi Kisgaléria, három évtizede immár, színvonalas, üde oázis, sziget a szárazföldben, illetve a parton. A Duna összeköti, de az államhatár kettészeli Komáromot, így az ideáti város kevés olyan kulturális hellyel rendelkezik, ahol például méltón tálalt és körített képzőművészeti kiállítások lehetnének. Itt a Csokonai „Művház” udvarán lévő jó galériában, a méltatlanul elhanyagolt fizikai és szellemi környezet ellenére ugyanis működik, ami kisvárosainkban ritka: gyakran jelentős művészek állítanak ki, a tárlatokat igényes színes plakátok, meghívók propagálják. A közelmúltbeli évfordulóhoz kapcsolódva májusban a harminc évet reprezentáló, áttekintő kiállítás nyílt, igényes katalógussal, a Galéria művészeti vezetője és a kiadványok tervezője huszonhét esztendeje Ölveczky Gábor grafikusművész.

Nemrég éppen az Almásfüzitői Timföldgyár vöröses porral átitatott, Tarkovszkij világát idéző üres, monumentális üzemcsarnokait, maradványait fotografáltam, amely után megnéztem Muzsnay Ákos vöröses derengésű, tarkovszkijos ihletettségű képeinek komáromi tárlatát, a Komáromi Kisgaléria No.216-os kiállítását.

Muzsnay egyedi és sokszorosított grafikai műveinek egyéni életműve autonóm része egy lírai-grafikai-egzisztenciális vonulatnak, mely Kondor Bélától, sőt a megelőző századok grafikai életműveitől, nagy huszadik századi lírikusainkon át vezet Tarkovszkij filmjeinek enteriőrjeibe. Tépázott alakok, tépázott terekben, ráadásul tudatos komponálással, ösztönös anyag-és felületkezeléssel, olykor szó szerint megtépázott rézlemezről nyomott grafikákon. Elemekkel és önmagukkal küzdő, gúzsba kötött alakok, melyek hol heroizmust, hol meg tehetetlenséget, determináltságot sugallnak.

Olyan helyeken, objektumokban kószálnak, kuporognak Muzsnay kilétüket rejtő figurái, mint amilyen műromokat a romantika kora is szeretett építeni: predesztináltan töredékeseket. Igen, egyfajta újromantika ez, melyben felderengnek Rembrandt tájai, C. D. Friedrich magányosan hátat fordító alakjai, Böcklin kontrasztos kastélyai. Mégis a Kárpát-medence sors-tépázta atmoszférája hatja át ezt a világot. Esőáztatta helyek, fény-verdeste falak között egzisztálnak a Muzsnay-teremtmények, amelyek, bár gyolcsba csavart, önmagukba gubancolódott szereplőknek tűnnek egy nekropolisból, mégis könnyen azonosulni vagyunk képesek velük. Nem személytelen lények ezek ugyanis, mégcsak nem is maszkot viselő Janus-arcú képmutatók, hanem csupán kilétüket – mint a muszlim asszonyok – elfedő ismeretlenek.

Sajátos derengés, tégla-és rozsdaporos matt ragyogás lengi be a Muzsnay-œuvre tájait. A senkiföldje ragyogása, a személyességet hordozó helyek önfeladásának, pusztulásának lírai apokalipszise ez. Az imént leírni kísérelt terekben-tájakban a meghatározni próbált, soha meg nem ismerhető lények tétova mozdulatait, mozgásfázisait látjuk kimerevedni a grafikus finom vizuális recitativói által.

Számos lapján jelenít meg aszott, kivert ebeket, vagy holtukig hű kutyákat, melyeket tekinthetünk jobb napokat látott néhai elit vadászkopóknak is. Muzsnay kutyái is metaforák: az egymásrautaltság, a kitaszítottság-kiszolgáltatottság jelképei, de Petőfi, Radnóti vagy Pilinszky fizikai és szellemi hazájában ennek az állatnak amúgy is gazdag jelentéstartalmai, mély művészi-spirituális olvasatai fejthetők fel.

Közép-Kelet-Európában és benne Magyarországon jónéhány olyan objektum található, melyek a stalkeri életérzés, Muzsnay grafikai lapjainak és figuráinak világát feltételezi. A grafikus vizuális lírája tehát nemcsak „Husztnak bús düledékein” elevenedne meg, hanem az Almásfüzitői Timföldgyár (vagy más indusztriális romok) enteriőrjeiben is.

 (Komáromi Kisgaléria, 2007. XI. 16 – XII. 21.)