Indulat-rajzolatok, meditatívan

M. Nádler Tibor kiállítása a Kiscelli Múzeumban, Balkon, 2008/2

 

A Kiscelli Múzeum Oratóriumának sárgás és fehér boltívei alatt lógtak Nádler Tibor talán utolsó festményei. Indulatokat és racionalitást egyidejűleg hordozó művekkel van dolgunk, melyek rendkívül tömör – ez által sokmindent tömörítő – jellegük révén transzcendens kapcsolatkereső felületekként, sajátos ima-objektumokként egzisztálnak. Tehát mindenképp keresnivalójuk van egy oratóriumban, ráadásul színviláguk is az okker-vörös, illetve fekete-fehér tartományban egzisztál. Ugyanakkor elsősorban önmagukat demonstráló festészeti dolgokról, „haszontalan” szellemi tárgyakról van szó, melyek egyszerű, súlyos felvetéseket hordoznak: fentet és lentet, egymás előtti-mögötti-alatti-fölöttiséget jeleznek. Nádler nem definiál, hanem felvet, jelez, miáltal automatikusan festészeti öndefiníciót valósít meg.
Nádler Tibor a hatvanas-hetvenes években, pályája kezdetén konstruktív törekvésekhez sorolható műveket hozott létre és ez határozta meg szemléletét a nyolcvanas évekig. Eddigi életműve jól mutatja, miként lépett át a korai feszes, majd egyre lazább geometria világából az oldott, organikus formák világába úgy, hogy ez az átlépés nem a korábbi szándékok feladását, hanem személyessé tételét jelentette. Ez a váltás nagyjából egybeesett azzal a változással, amit a posztmodern törekvések egyre erősebb magyarországi jelenléte jelentett. De ez a nála is tetten érhető változás azt is példázza, hogy művészenként igen eltérő módon végbement lassú átalakulási folyamatról volt szó, melynek során a korábbi példaképek, ösztönző hatások sora újakkal gazdagodott. Nádler Tibor térkonstrukcióinak például, az orosz konstruktivisták repülő szerkezeteiben, Tatlin konstrukcióiban találjuk meg elődjüket, párhuzamukként az olasz Emilio Vedova hatvanas években készült installációja kínálkozik. Ősmadarakat idéztek e térkonstrukciók, s a repülést, a testet védő burok gondolata vezette a művészt a nád felhasználásához először a lebegő konstrukciókban, majd tőlük függetlenedve önálló alkotások részeként. Egyszerre kap plasztikai és festői szerepet ez az anyag Nádler Tibor munkásságában, hiszen művei egy részében arra a plasztikai hatásra épít, amelyet az egymásra halmozott, a felület plasztikai kifejező erejét fokozó, olykor gipszalapozással is megerősített nádcsomók adnak, más művein pedig a hol felhalmozva, hol szétszórtan megjelenő szálak kompozíciós rendje kerül előtérbe. Hol foltszerű hatás érvényesül, hol finom vonalak keresztezik egymást a felület nagyságának köszönhetően ugyanis megváltoznak az arányok, s a vékony nádszálat vagy éppen a nádcsomót leszorító drótfonat más elemekkel szemben a finomság, törékenység érzetét keltheti.[1]
Nádler Tibor korábbi akrilképei olyan plasztikus hatású művek, amelyek átmenetet képeznek a hagyományos értelemben vett festmények és a reliefek között. E munkák anyagukat tekintve is sajátos, ha úgy tetszik, egyszemélyes műfajt alkotnak, hiszen Nádler Tiborhoz hasonló módon senki sem használta a magyar képzőművészetben a nád-drótfonat-festett farost lemez együttesét. Ezek a munkák többnyire a nyolcvanas évekből, a kilencvenes évek első feléből származnak.[2]
 
Rajzolatok címmel a Kiscelli Múzeumban kiállított sorozatán súlyos, ugyanakkor érzékeny vonalak osztják meg a nyugtalan, izzó alapot. Nádler Tibor úgy nyúl a felülethez, úgy avatkozik be, hogy egyszerre végez profán és szakrális cselekedetet. Bizony, halálosan komoly személyes rítusok tanúi vagyunk, beavatottak. Térkalligráfiák-térgesztusok ezek, síkban előadva, bár a két dimenzió csak a képek fizikai-tárgyi leírására alkalmas meghatározás, mert a Nádler-Rajzolatok ennél minden értelemben tágabb kiterjedésűek. Hermeneutikailag tehát három dimenziónál is több van ezekben a képekben, sőt részben a képi-téri korlátok és a totális vizuális szabadság kettősségének küzdelmét dokumentáló művek ezek. A megállított, lehűtött hevület, az egymás fölé íródó folt és gesztus, az önmagukat feszítő és regulázó képi elemek harmóniát kereső, egyensúlyért kiáltó képi fázisaival szembesülünk.
Nádler Tibor tehát ábrázolás-nem ábrázolás határán egzisztál, e kettősség éppen emocionális gesztusainak átgondolt tériségében leledzik. A „mindenfajta ábrázolási feladattól megszabadított és önmagával azonosított kép”-et tartja a huszadik század egyik legfontosabb művészeti teljesítményének Dieter Honisch[3], a Nádler Tibor festőiségével sok rokon vonást mutató Emil Schumacher munkái kapcsán. Segít közelebb jutni Nádler piktúrájához Beke László is, aki ugyanott így fogalmaz: …”egy olyan művészetet, amely nem a fogalmi gondolkodás számára készült, produktív módon fogalmilag kell megközelítenünk.”[4]
Festői, sfumatós gesztus-háttéren erőteljes, de finom rajzolatú, kicsavarodó geometriai testekké rendeződő ecsetvonalakat látunk. Ott küzdenek önmagukkal és az alulról izzó anyaggal a szikár, esendő festék-drótvázak a fehér papíron örvénylő lávában. Egyszerre kontemplatív és feszültség-tömörítő felületek születtek Nádler Tibor keze alatt, egymáson lélegző rétegek, egymást fedő, felfedő nyers geometria és nyers gesztus képisége ez. Kétségtelenül rokon világ Nádler Istvánéval, de semmiképp sem behelyettesíthető.
Koloritja nem mozog széles skálán, de tüzes, izzó háttéren izzó feketével kommunikál. Sajátos izzás részesei vagyunk, nem a mennyei Jeruzsálem ragyogásában, nem a Pokol lángjában, hanem a tisztítótűz fentet és lentet is hordozó örvényeiben való folyamatos megmerítkezésben adhatók meg e festészet koordinátái. Ég felé fordul a megcsavart, kifacsart igazodási objektum, a spirituális geometria. Mintha a tűzből épp kirántott, még puha agyagtáblákra róná rendkívül tömör lírai gesztusait a festő, üresnek látszó, valójában szellemmel túlterhelt könyvlapokra „ír” egy kánonok nélküli, de egyetemes nyelven, szűkszavúan. Fekete vagy fehér rajzolatai egyfajta haláltánc képi rítusai.
Nádler Tibor izzó, lüktető gesztusai, rajzolatai a papíron olykor tudatosan, olykor ösztönösen eltűnnek vagy előtűnnek, meg-megtorpannak, megdermednek, de ki nem hűlnek.
 


[1]Andrási Gábor Nádler Tiborról / Kiállítási katalógus, Budapest, 1987-90.
3 P. Szabó Ernő: Ősmadarak, nádkompozíciók / Nádler Tibor művei / Napi Magyarország, 2000. III/1.
 
 
[3] Dieter Honisch: A kép önálló jelentősége E. Schumacher művészetében / kiállításkatalógus, Műcsarnok, Bp. 1989
[4] Beke László: Jobb későn, mint soha / Schumacher festészetének létezésmódjáról / kiállításkatalógus, Műcsarnok, Bp. 1989