A világra nyomott ablak

6. Győri Nemzetközi Rajz-és Grafikai Biennálé, Balkon 2001/XII

A legtisztább ügy, ha az ember mindjárt a mondandója elején megindokolja címválasztását, bár szerencsés esetben a leírt további gondolatok is a tömör címre reflektálnak. A művészetek – sokféleképpen, de – többnyire koruk vagy letűnt korok jelenségeire nyitják rá sajátos ablakaikat. Napjaink sűrűn egymásra rakódó, egymást eltakaró, felsértő, tükröző és/vagy átlátszó információira – műveire - érzékletes analógiának tetszhet az ablak. A művészet nyitás, ablak-nyitás is a világra, egy személyes, intim világra, s egyben nyomás (itt: nyomtatás)-nyomulás is a publikum, a jelen-és utókor felé. A kép-sokszorosítás kitalálása és elterjedése a kultúra hozzáférhetőbbé tétele szempontjából tett-tesz lépéseket, de míg ez korábban inkább csak lehetőséget kínált, napjainkban főleg információt zúdít.

1991 óta szerveződik nemzetközi grafikai biennálé Győrött, N. Mészáros Júlia művészettörténész, múzeumigazgató irányításával, mely rendezvény az utóbbi tíz év alatt, (műfajában hazánkban egyedüliként), megtalálta szakmai rangját, ismertté tette nemzetközi szerepét.

Bár a 6. Győri Biennálén transzparens hordozóra nyomott grafikát nem láthattunk – holott miért ne lehetett volna -, ablaküvegéhez hasonló, egymásba fonódó, rétegződő kép-elemek gyakran és sokféleképpen jelennek meg a kortárs grafikában. Ehhez a sokféleséghez egyrészt az egyre népszerűbb számítógépes lehetőségek, másrészt a hagyományos technikák határainak további kutatása, átértelmezése járul hozzá. Az új évezredben az elektronikus technika módosítja nemcsak a műalkotás jellegét, hanem annak nézők általi befogadását is. Egyre természetesebben követeli helyét a grafikai installáció, a térbeli grafika vagy a grafikai objekt.

Az 5. Győri Biennálé fődíjasa a spanyol Santiago Serrano volt, most nagyobb önálló kollekcióval jelentkezett. Vegyes technikájú kis nyomat-gyűjteményeket vonultat fel, amelyeken egymásra rétegződnek természeti formák és emberi nyomok, egymást takargatják súlyos, sötét formák, finom karcolatok és tétova gesztusok. Szorosan összeillesztett tenyérnyi téglalapok, minimális változtatású repetíciókkal, a legegyszerűbb elemi eszköztárral, ugyanakkor gazdag, asszociatív felületekkel. Hordozzák a sokszorosíthatóság és megismételhetetlenség paradoxonát, személytelen kis grafikai ikonosztázok, rendkívül személyes közelségben.

A gazdag, több helyszínes eseményen legszembetűnőbb – nem mindig a legminőségibb – jellemző a tematikai sokféleség volt. Alicia Candiani, Argentínából, természetes egyszerűséggel egyezteti a tradicionálisat az aktuálissal, a személyeset a líraian elvonttal, a digitális printet egymásra nyomva a mélynyomásos relieffel. Gábor Áron expresszív litográfiákkal jelentkezett, erősekkel és kevésbé erősekkel, melyekből szembetűnő, hogy alkotójuk a festészet és grafika határterületein finoman „matat” és/vagy dévajul hadonászik. Július Gyula a tőle ismerhető, spirituális és ironizálóan tudományos, de „jól működő” szerkezetek elemeinek rozsdarajzait, megismételhetetlen rozsda-lenyomatait szerepeltette. Carla Neis és a francia Lydia Lasota A román Carmen Apetrei fotó-és szabad grafikai elemek vegyítésével készült szocio-kritikus rézkarcokkal szerepelt. Ismerős problematika, mondhatnók, friss, némileg szokatlan előadásmódban. A közelmúltbeli – nemcsak grafikai – biennálék jól dokumentálják különböző, távoli kultúrák kölcsönhatását, vagy ugyanazon momentumok sajátos megközelítésű értelmezését. Az indiai A. Balasubramaniam egyszerű, némileg a pop-arttal rokonítható dolgot művelt, ujjlenyomatot nagyított fel, ismételt meg tüzes ázsiai színekkel egy diptichonban. Az hogy ezt egy keleti művész tette, másként közelítteti velünk az élet, az egyén, a labirintus, a reprodukálás fogalmát.

Az Olaszországot képviselő Mario Palli papírművészeti orientációjú ön-és közfeladványai, képbe rejtett képei (L’Imagine Nascosta), pontosabban finom minimál-dombornyomások rétegeibe zárt kis esendő geometriai jelei visszafogottságukban is markánsak voltak. Itt, a minimál-grafikánál kell említeni Szíj Kamilla 19 részes papír-siratófalát, amelynél saját technikáját alkalmazza a művész: a megkarcolt-felsértett papírfelületet lazúros tus-flekkek teszik láthatóvá, ezek ritmikus ismétlődésével szűkszavú, de intim jelenlét-szekvenciákat tár elénk. E helyen említhetők még Anka Burić (Jugoszlávia) tétován konstruktív, szűkszavú hidegtűi, a belga Babette Cooymans új esztétikát hordozó fehér-szürke nyomatai, ahol a szimmetria és az esetlegesség radikális visszafogottsággal jelent meg. A korábban Győrben (is) díjazott belga Claude Sinte következetes, jó kurátornak bizonyult hazája és a francia grafika (korábban a japánok) számára is. Az ő szerencsés választásának tekinthetjük a honfitárs Veerle van Gassen szintén minimál-eszköztárú litográfiáit is. A korábban már itt is díjazott ukrán Pavel Makov egy közel száz év összegyűjtött számláiból álló, majd több rétegben nyomtatással „átjárt”, terem-sarkot betöltő installációval  (Post scriptum-Katalina naplója) szerepelt.

Technikai virtuozitás volt bőven, de nem baj, ez a grafika egyik lehetséges sajátsága, nevezhetjük ezért empatikusabban, mesterségbeli elmélyültségnek is. A szellemi virtuozitás viszont mintha egy kissé visszafogottabban jelent volna meg, mint korábban, vagy mint „szabadott” volna, erre talán legjobb példaként a japánok anyaga említhető. A szellemi és technikai mélységek és magaslatok azonban harmonikus egységet alkotnak például Kótai Tamás munkáin, aki itt most a rajz puritánságán, a grafit szürkeségeinek és a szén feketeségeinek intim rétegein keresztül közvetíti tiszta, személyes ikonográfiáját.

Ezalkalommal legnagyobb hangsúlyt talán a komputertechnika alkalmazása kapott. A szlovák Vladimír Havrilla és Juraj Poliak a tér és forma, tárgy-kép és visszatükrözés valóságával és fikcióival rendkívül eredeti módon foglalkoznak az általuk létrehozott valós és virtuális szituációkban. A magyarok közül Beöthy Balázs festői, sőt murális méretű vásznon feszülő kompjúternyomata a huszonegyedik századelő közép-kelet-európai (?) globális (?) művészének jellegzetes (?) életérzését árasztja (csak illatot nem): európai kastélypark, gyepén (melyre „…lépni tilos!”) keleti meditatív mozdulatokba feledkező „posztmodern alakok”, buborékokkal tarkított zsánerbe helyezve (3×3 Édentől keletre). Haász Ágnes kizárólag a xerox és a számítógép adta technikai lehetőségekkel él grafikánkban, új megoldásokat keresve, átgondoltan, látványosan, de a véletleneknek is teret adva és a hagyományos komponálási elveket olykor bátran felrúgva. Nagy Gábor György közelmúltbeli művészettörténeti computer-parafrázisai közül itt a csendélet, a repetíció, a fotó-manipulálás fogalmait radikálisan átíró Morandi-copy-jait láthattuk. Pál Csaba fénydobozainak kékes derengésű digitális nyomatai, némi déja vu-vel finoman illeszkednek a régi-új látás-láttatásmódú Moholy-Nagy-vonulatba. Az észt művészpár (Jüri Kass, Ülle Marks) saját összefonódó kézfej-tájainak (Handscapes) digitális nyomatait díjjal is elismerték. A grafikában amúgy is jó közép-kelet-európaiak között a balkáni országok képviselői, így a bolgárok most is karakteres, nehezen felejthető munkákkal jöttek: Stephan Bozhkov ink jet printje napjaink (vagy inkább a XX. század nosztalgiájával) feminin és maszkulin illetve „kreatív” jelképeit öltözteti uniformisokba és rendezi családias tablóvá. Teo Spiller és Janez Zalaznik (Szlovénia) „erroros” nyomataikkal szervesen illeszkednek menő számítógépes trendekbe, de nem váltanak ki velük nagy relevanciát. Az USA kurátora a komputertechnikát elég eltérően alkalmazó négy művészt választott, akik közül kettő ráadásul szobrász, ők ketten a sivatagi táj, az ősi amerikai művészet és a mexikói kultúra, valamint a személyes élmények, kutatások közvetlenségére építenek.

Amint a fentiekből minden bizonnyal kiderült, elmélyült szellemiség és mesterségbeli bravúrok, dohos és ügyesen tartósított konzervativizmus, progresszív és frissítően új vizuális nyelvezet és mediális eszköztár, kilúgozódott manierizmus és meg-megújuló líraiság egyaránt jellemzik a kortárs grafikát. Ez a műfaj, viszonylag áttekinthetően, ezáltal az egész kultúra lenyomata, kifordított, meghámozható ablaka is. A Győri Nemzetközi Grafikai Biennálé ezt a sokféleséget vállalja fel és közvetíti, ez az erénye és ebben vannak sebezhető pontjai, tévedései is.

A Biennálé elegáns, karakterét a változtatásokban is következetesen megőrző katalógusának, plakátjának, meghívójának arculata - Kelemen Benő Benjámin munkája - és minősége a nemzetközi ranghoz illő (csak az előző katalógus belső túldizájnoltságát és néha logikátlan egy-illetve kétnyelvűségét zárójelben leszámítva). A művészek és nem-művészek  bíznak benne és tenni próbálnak érte, hogy a hazai és nemzetközi szakma, valamint a műgyűjtők még nagyobb tolongása kísérje a győri biennálét.