Elnyűhetetlen szürrealizmus

Farsang Sándor kiállítása a győri Képtárban, Új Művészet 2002/II

Természetesen azért minden elnyűhető, de nem mindegy, hogyan. Akinek alaposan felépített és gazdag eszköztára van, azé nehezebben elkoptatható. Az ötvenes éveit taposó Farsang Sándor makacsul kitart saját (képi) világa mellett, lássuk be, nem ez a gyakoribb a kortárs művészetben.

Farsang Sándor (F. S. mester) fehérlő szakállú, domináns homlokú, ortodox pópa-szerű jelenség, talán csak a tekintete kíváncsibb és nyugtalanabb, ’hálisten. Egy XXL-es ember, aki kis HB-s meg színes ceruzákkal rajzolgat, ha éppen nem fest. Ha emlékszünk, gyerekkorunkban voltunk utoljára ilyen szorgalmasak és megingathatatlanok.

A termékeny alkotó mostani kamaratárlata legutóbbi grafikáiból mutat be válogatást: pasztell-és színesceruza-rajzok, litográfiák, szitanyomatok, de találkozhatunk számítógépes grafikával és térbeli rajznak nevezhető objekttel is („Egérapád testének árnyéka”, „Egérapád napos oldalon”). Mint az iméntiekből és az alábbiakból is kiolvasható, Farsang témáért és iróniáért nem megy a szomszédba (másért se), élményanyaga ugyanakkor nem jellemezhető a könnyed, felhőtlen derűvel, úgymint művészi egyénisége sem. Mégis örök optimista, aki fittyet hány a világra, együtt mer archaikus motívumokat tüzes, sőt neon-színekkel megjeleníteni. Összetett, bonyolult egyéniség, akinek munkáiból az átlagbölcs többnyire hiányolhatja a megfontoltságot, átgondoltságot. Tragikomikum és önirónia, szkeptikus filozofikusság és sajátos líra egyaránt jellemzi műveit. Szinte nem tesz mást, mint élménygyűjteményét mutatja be, közelmúltgyűjteményét tárja elénk. Farsang Sándor viszont nem szökell lepkehálóval a tavaszi réten, csak úszik egyet a Mosoni-Duna-holtágban, majd sajátosan „albumába” préseli (átfesti, szétrajzolja, rézbe kaparja) a tarka, édes-bús világot. Édeni mosolyokat és sátáni vigyorokat, felnőtt játékokat örökít meg, babusgat vagy szabdal szét önkényesen, aztán mondjuk rájuk üt egy tojást, miért ne („A kutyakonzervből a sintér rántva én”). Mint a legtöbb gyűjteményben, Farsangéban is vannak unikumok és ismétlődések, rend és rendetlenség egyaránt.

Környék I-II-III. című sorozata: bravúros, de többnyire kiforrott, letisztult ceruzarajzok, invenciózusan vagy vehemensen ábrázolt amorf, vagy antropomorf alakzatok, pontosabban alakzattá alakulni akaró anyagok. Horzsolt felületek, zúzódásos megdolgozású élő vagy nem élő lények A vissza-visszatérő gyerek –és ifjú évek Angyalföldjének lepusztult vagy eltűnt gyárai. Farsang szó szerint is gyűjt: fényképezi meg rajzolja az egyik talán legellentmondásosabb kor, a XX. század pesti ipari objektumait, biztonsági őrökkel küzdve, a szocreál (közel)múlton töprengve és fintorogva. Egy mára festőivé rozsdásodott és történelemmé rohadt (szoc)indusztriális világot idézget posztindusztriális (?) időnkben. Tudatosan gyűjtött és szerkesztett enteriőrjeiben és exteriőrjeiben tudatalatti figurák és képződmények tetszelegnek vagy undorognak. Az erőszakos tudatosság prései alatt formálódnak túlfűtött emóciókban fogant lényei, így Farsang műveit a ráció és az irracionalitás, a gondolat és az indulat heroikus küzdelmének dokumentumaiként is értelmezhetjük. Képei nem kész dolgokat, hanem az alakulást ábrázolják.

F.S. mester, boszorkánykonyhájában  olyasmi receptek szerint kotyvaszt, mint Hieronymus Bosch vagy Dali, de olyan alapanyagokat is felhasználva, mint a századfordulós (XIX-XX. és XX-XXI.!) divatlapok és plakátok világa, a képregények bárgyú vagy borzongató hősei. De igazi individualista „szakács”, saját magánmitológiát főz gyerekkori komponensekből („Özvegy Tarzanné indián oldatban”), személyes vonzalmakkal fűszerezett művészettörténetből („6 és fél Gauguin fok árnyékban”) és pikánsan összekuszált műveltségi élményekből („Ha kék hentesek elhagyják Szókratész bikinijét”). Farsang valamennyi képi technikában, tradicionális műfajban teljesen képben van. Míg korábbi, nyolcvanas évekbeli festményei mintha kissé ezt a virtuóz profizmust fitoktatták volna, mára egy öntörvényűbb, önfeledtebb rendszerben mozog: a szereplőkben és ötletekben barokkosan tobzódó, technikailag kétségtelenül lenyűgöző olykor monumentális vásznak után most több az asszociatív elem, a homogén, síkdekoratív felület képein.

Korábbi, naturalistább önmagát is átdolgozza olykor: a nyolcvanas években Krúdy leveleihez készült realisztikus-erotikus rézkarca gusztusos nőalakjának sziluettje tűnik fel egy roncsolt lemezre készült, kubisztikus, elhasználtabb lényként (A Mount Everesti héjlány). Farsang igazi közép-kelet-európai temperamentummal összegyűri a múltat a jelennel, Keletet Nyugattal, a szentimentális lírát a pajzán cinizmussal. Művészete mintha vállaltan, sőt demonstratívan tükrözné – saját görbe tükrével – az információözönben mámorosan tántorgó mai embert.

Az ars poetica túlságosan intézményesnek tűnő kategória lehet talán Farsang számára, mégis nála is felfejthetők bizonyos - olykor ellentmondásos - vonulatok. A korábban női aktok testtáj-vonulataival és Magritte-éval rokon uniformikus férfialakjaival nagyon is direkten láttatott terei egyre indirektebb, szimbolikusabb formákat öltenek. Egy korábbi, Gumiidők címet viselő litográfiáján sí- vagy hegesztőszemüvegben tükröződő felpumpált body-builderek görcsölnek. Mostani századfordulós, esszenciálisnak tetsző műve, az Alsó idők – több változatban és műfajban (egyedi rajz, litográfia) felbukkanó téma, előnyére valamivel tömörebb vizuális és verbális fogalmazás a tőle megszokottól. Egymásnak forduló, félig organikus, félig gépies arcok, melyek egyszerre hordozzák ősi, távoli mitológiák és múlt századi sci-fi-hősök sematizálódó alakjait. Agyontagolt (ugye értjük: tördelt agyú) fejek, csökevényes testtel, épp az utcai lefolyóba ömlenek. Farsang szembesít konfliktusaink komikumával, a tragikomikumból konfliktust provokál, egy szürreális valóságot tárgyiasít, egy tárgyias (anyagias) kort anyagtalanít. Mesterséges anyagokat kreál, kreált valóságokat rombol le, alakít át, folyékony húsból füzért fon, rozsdás ipari cafatokból katedrálist épít és így tovább… Tessék, érdemes belefáradni!