Kezelt kövek és kéz-kövületek spirituális térben

Valkó László a győri Akadémia Galériában, Új Művészet 2002/X

A nyugat-magyarországi térséget tekintve nem mindennapi vállalást valósít meg az MTA Regionális Kutatások Központja Győrött. A kutatóintézet folyosóján kortárs művészeti kiállításokat rendeznek, Dr. Rechnitzer János intézetigazgató jóvoltából. Ahhoz viszonyítva különösen fontos misszió ez, hogy hazánk egyik legjobban szituált régiójának központjában, a rangos és színvonalas múzeumok mellett nem igazán van kortárs galéria.

Valkó László egy az antikból és a reneszánszból fakadó testközeliséget tesz művészete középpontjává, de jellegzetesen XX. századi hitelességgel és XXI. századi aktualitással, progresszivitással gyűri a valóságot művein. Ugyanakkor nem akar olyanféle anatómialeckéket föladni, mint Leonardo mester, figurái ezért nem „anyagszerűek”, hanem inkább spárga-gubanc-vázzá, festék-örvénnyé inkarnálódnak. Valkó alakjai úgy anyagtalanok, hogy a közelmúlt bűneit, szenvedéseit, vezekléseit gyúrta-gyűrte anyaggá.

A művész a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kinyomott festékes tubusokról készített képeket – elnyűtt metaforikus, antropomorf tárgyakkal tűzdelt, szikár, de érzéki tereket ábrázolva.

Valkó László a nyolcvanas évek elején a hétköznapok utcáinak alakjait, vagy önarcképeket gyűrt és gyötört meg, tett töredékessé vagy anamorfikussá. A többalakos képek a pop-art némileg kései, de markánsan kritikus hazai hatását tükrözik, az önportrék Arnulf Rainer metódusával kapcsolatba hozható, de Major János elmélyült, míves, önironikus világával rokon művek. Valkó a következő évtizedben festéssel, csurgatással, applikálással siratófalakat hoz létre, a nézőnek hátat fordító (nézővé váló) esendő figuráit egyszer csak a kép síkjából kihozza, felállítja a térben. Alakjai hajlonganak, visszakívánkoznak a fal, a kép vérző-védő pajzsa mögé. Ezekkel párhuzamosan nagy, nem emberi léptékű, lábszár-szerű oszlopokat készít legkülönfélébb, sajátos anyagaiból, homokból, kenderből, műgyantából, vagy összeégetett fából. Giacomettit, Abakanowiczot is idéző mitikus szobrai (térfestményei?) kapcsán több antik lelet éppúgy eszünkbe juthat, mint Grünewald eltúlzott, expresszív megfeszítettjének lába, de ahogy szakralitást, úgy szándékolt fétisizmust, nemiséget is hordoznak e művek.

A pécsi művész most Győrben a kiállítóhely adottságait is figyelembe véve inkább kisméretű munkákat állított ki. A műfaji „köztességet” vállalva több mű címe is utal a lépték-váltás lehetőségére (Emlékműterv I-II, Táj-emlékmű). A közelmúlt képzőművészeti műfajait tekintve Valkó amúgy is több húrt penget: az environment, a land-art, a pop-art elemeinek érintésével jutunk el az emlékmű, a papír-relief, az egyedi valamint a computer-grafika és a táblakép technikájához általa.

A művészettörténet számára gyakran visszatérő, mégis valamitől furcsa jelképeket használ Valkó László. Ez a furcsaság pedig a kéz és a kő esztétikumához való ellentmondásos, hűvös viszony. A kéz a barlangrajzoktól az ókori civilizációkon és keresztény ihletettségű művészetek ikonográfiáján át napjainkig fontos lélek-, szellem-, jelenlét-, üzenet-szimbólum, Valkó mégsem ebbe a szukcesszív vonulatba akar belesimulni. Érzéki kezek helyett plasztikus (hol domború, hol homorú) kesztyűszerűségeket zsúfol össze, utal egymásra, dob elénk. A hol provokatív színű, hol archaikusan matt, hol meg indusztriálisan fényes kvázi emberi végtagok, ha perspektivikusan nézzük, ravatalokká, morbid boncasztalokká, ha sziluettként szemléljük, tornyokká, emlékművekké rendeződnek és ősi barbár mészárlásoktól a holokauszton át futurisztikus öko-drámákat egyaránt idéznek. Szinte valamennyi mostani képén provokatív egyszerűséggel, vagy inkább tárgyilagos tömörséggel komponál: a horizontot magasra helyezi, képsíkján-terében pedig radikálisan szűkszavú. Ábrázolt kőtengerének sivárságát önfeledt, simogató színezéssel oldja (majdnem bagatellizálja), többek között e cselekedetével kerül igen közel Baranyay András módszeréhez, aki egyébként szinte egész életművét kezekre építette.

Valkó színezése amúgy is több esetben szimbolikus beavatkozás, avatási rítus: úgy avat egy monoton kősivatagot a monotonitáson meditáló emlékművé, hogy kiemel benne egy utat. Ha pedig valaki – mint Valkó - kezekkel kövez ki egy utat, áldozathozatalról beszél, egyszerre veti magát zarándokok és útonállók lába elé. Úton lenni taposást és megtapostatást is jelent. Ösvényt kijelölni ugyanakkor iránymutatás is, egyszersmind rendteremtés, kozmosz létrehozása a káoszból. Hogy ez a mindenekelőtt etikus cselekedet mennyiben festészet, mennyiben grafika, azt nehéz, de nem is érdemes eldönteni. Ugyanezért nem könnyű a Valkó Lászlóval rokonítható Molnár Péter tevékenységét a miniatúra-készítő szerzetes, a zen-buddhizmus és a posztmodern között meghatározni. Valkó korábbi munkáinak ironikus-aszkétikus gyűrései vissza-visszatérnek, a filozofikus-szociologikus kérdést újra meg újra föltehetjük, kik azok a gyűrött Palackok, akik hol piros, hol kék színekben bukkannak fel itt ismét. A művész egyszerre általánosít, antropomorfizál, tipizál, ironizálva azonosít vagy dramatizálva összehasonlít az elhasznált műanyag flakonnal. Utalása ugyanakkor egyszer tragikusan egyértelmű, amikor kezekből hoz létre Mezőt, máskor meg sejtelmesen metaforikus, amikor átlátszó kezekből (nylonkesztyűk) kreál Aquáriumot. A transzparencia az emberi nyitottság, átláthatóság fogalma is, de a vízalattiságnak van egy ótestamentumi (Jónás könyve) olvasata és az antik Róma fülledt érzékiségű végnapjaira való utalása is – mindezek örök aktualitásával együtt. Valkó tehát hol magasra teszi a látóhatárt, széles spektrumát láttatva ezzel a misztikus-monoton valóságnak, hol pedig a horizont alá merül, a mélységbe száműzve, belemártva az emberi jelenlétet, a kezeket.

A többnyire kamara-méretű kiállított képeken kívül – ne feledjük, hogy egy kutatóintézet folyosóján, egy barokk nagypolgári lakóház emeletén vagyunk – a művész néhány nagyobb festményt is szerepeltetett. Ezek is kősivatagokat, valószerűtlen színű amorf képződmények tengerét örökítik meg, úgy, hogy csak a képek horizontja éles, az előterében szerveződő világ nem (Táj-emlékmű I-II.). Valkó látóhatára tehát pengeéles, a részleteket pedig túlélesedve – homályosan látja. Túlközelít, mélyen jár a valóságban, ismeri - hallja, érzi a köveket. A mi tükrünk foncsora repedezett, homályos, a festő színről színre lát és láttat.