Kép-levelek az utókornak

 

Ölveczky Gábor grafikáiról / Műhely, 2008.

Nincs annyira nehéz dolga a kommentáló sorok írójának, mert tiszta, világos, egyértelmű képi nyelvet kell szavakba öntenie. Aki Ölveczky világát akarja megismerni, az sincs nehéz helyzetben, mert a széles publikum elé kerülő igényes és jellegzetes plakátjaival, kiadványterveivel gyakran találkozhat, bár ő leginkább Komáromnak és környékének grafikai arcát formálja évtizedek óta, megalkuvásokat nem ismerő következetességgel és minőséggel, ismert és elismert országos szakmai megméretéseken is. Eközben sok mai önjelölt arculattervező és életművész előszeretettel válogat a számítógépükön vagy az interneten lévő készletekből, ezért olyan sok a sztereotip, igénytelenül arrogáns reklám és felületes, hazug mű.
Művei a papír rostjaiba szántja egy művész legletisztultabb mondandóját és üzeneteit, egy ember összegyűjtött kínját-örömét, egy férfi legmélyebb érzéseit és gondolatait. A grafikus és az anyag viszonya olyasmi, mint az emberek közötti barátság vagy szexualitás: a simogatás is ejthet sebet, az érzékiség is hordoz drámai mélységeket. Ugyanakkor tevékenykedése hasonlatos azokéhoz a miniátor szerzetesekéihez is, akik úgy gondolták, minden általuk húzott vonallal egy sebet ejtenek az ördögön. A felhasznált, idézett részek, töredékek egésszé válnak, a hiányt szemünk és vágyaink jelenlétté egészíti-teljesíti ki, amint a fakadó rügyekben már ott látjuk a virágszirmokat, a színtelenben a színest, a hernyóban a tarka pillangót. Az egymást fedő, el-eltakaró szövegek szövete megérint, megszólít, hogy végül bennünk szólaljon meg.
Gábor írott képei, kalligráfiái nem magyarázkodások és nem képes szövegértelmezések – többek annál: szó szerint illusztrációk, tehát a szövegek mélységeinek megvilágítói. Ő képíró, ahogy több szláv és indián nyelv a képzőművészt szó szerint nevezi. Tömör képiséggel előadott írásai személyes közelségbe hozzák az irodalmat, a legjobb hazai és külhoni tollforgatókat, a történelem krónikáját, a zenét. Írásunk képe sokat elárul rólunk, de álmokba képesek repíteni elődeink míves betűi, mámorosítók szerelmünk felkavaró sorai, ámulatba ejtők gyermekünk első alfabetjei, talán bele sem gondolunk, az alig másképp elrendeződő tinta, vagy nyomdafesték mekkora változást tud tehát előidézni bennünk. Ölveczky mindezek elmélyült ismerője, az irodalom és történelem töredékeinek átélő, hiteles megidézője, tehát palackpostánk egyik legjobb krónikása. Teszi ezt olyan korban, melyben hallani, hogy van ahol már csak a nyomtatott írást tanítják, hiszen úgymond a kézírásra nincs szükség. Egy ilyen világ használati utasítás-olvasó, űrlapkitöltő alattvalókat szab és idomít, klasszikus értelemben nem személyiségeket farag és nevel.
Amint Couperin kottájának Ölveczky-kalligráfiáját szemléljük, egyszer csak megszólal szféráinkban az orgona és a mindössze kéttenyérnyi, többszörösen felülírt patinás papírlap kottája zeneként bomlik ki. Vagy a már említett Pilinszky szikár, de nagy mélységű poézise teljesedik ki Ölveczky súlyosan is könnyed kalligráf foltjaiban. Weöres Sándor kérte egyszer egy írásában, olvassunk szövegeket olyan nyelven, amelyet nem értünk és akkor a hangzás sajátos, rejtett mélységeket nyit meg számunkra.
Ölveczky Gábor mestersége elmélyült ismerője, szinte csak évszázados, évezredes vizuális készletekhez nyúl, ezért időtálló, amit művel. S közben új készleteket teremt, ezért autonóm művész. A világ hetyke felülnézete és áskálódó alulnézete helyett a dolgok belülnézetét, személyességét, szebben: bensőjét láttatja számunkra, rója leveleibe az utókornak.

Tolnay Imre