Zene kezekre

Baranyay András komáromi kiállítása, Új Művészet 2003/I

A Duna innenső oldalán fekvő Komárom talán kevésbé városias a szó klasszikus értelmében, mint a túlparti része. A város legfőképp a Monostori erődről ismert manapság és többek között van egy jó Kisgalériája, immár 25 éve. A galériát Ölveczky Gábor grafikusművész vezeti, akinek nemcsak plakátművészeti és tipográfiai munkássága jelentős, hanem a kiállítóhely tárlatainak is mindig elegáns, igényes, átgondolt arculatot (például színvonalas plakátot) készít, ami sajnos még mindig nem eléggé jellemzője a hazai kulturális történéseknek.

A Komáromi Kisgaléria 184. kiállítása a Munkácsy-és Kossuth-díjas Baranyay Andrásé. A művész, régóta már, kezekben mondja el mondandóját a világról. De mivel előadásmódja, művészeti eszköztára, expresszivitása mellett is rendkívül lírai és a kortárs művészet főáramához képest halk szavú, nem képes beszéd az övé, hanem inkább kép-zene.

Baranyay András alkotási metódusának egyik legfontosabb résztvevője a fény. Kémiai- fizikai értelemben is, hiszen igen gyakran a tűnő-kimerevített pillanatok, megélt-rögzített idők, elnyelt és visszavert, megőrzött fények fotográfiái maguk a kész művek. Főleg a közelmúltbeli Baranyay-képek kezeit a megvilágítás fosztja meg pusztán anyagi-biológiai valójuktól és teszi őket élőkké, mozgókká, de leginkább személyesekké. A szándékosan kereső, tétova bemozdulások, kéz-gesztusok sokszor áttetszők, átrajzoltak vagy becsillanók. Igen, kezei néhol-némelykor túl sok fényt kapván befénylenek, elhalványulnak, máskor meg ugyanettől a fény-adagtól besötétednek-beégnek. A megvilágításnak éppen ez a többesélyű mivolta a teremtettség szépsége, a fény a Teremtő és az alkotó smirglije, a ragyogás eredménye pedig lehet égés, feketedés is. A Baráti kézfogás című ofszetsorozat hallatlanul egyszerű, szinte provokatív eszköztelenségében is gazdag. Az egymásba fonódó kézfejek összemosódnak, a bemozdulások, és a transzparencia révén új önálló organizmusokká válnak. Minimálgrafikáknak nevezhetjük ezeket, melyekről Pilinszky János szikár, szűkszavú költészete, leginkább Elég című versének sorai jutnak eszünkbe: „Elég, igen, egy kéz elég amint megkeveri a kávét, vagy ahogy «visszavonúl a bemutatkozásból»,”.

Baranyay nem egyszerűen kezeket rajzol le, hanem fény-kép-etüdöket szerez, darabjainak kiindulópontja ráadásul gyakran valóban fotó, mint a Schubert Téli utazás című dalciklusához készült sorozat esetében is. Mint a művész vallja, „réges-régóta szeretem a zenét, és különösképpen Schubert zenéjét, és a zenéi közül a Téli utazás című dalciklust is, melyet Wilhelm Müller verssorozatára írt. A tél – a fehér szín – ez a sorozat. És ehhez hozzáadtam saját kedves témámat: a kezeket.” Kiinduló motívumként gipszből kiöntött kezeket használ fel, melyekről 1992-ben fotósorozatot készít, egymásra nagyított negatívokkal. „Ezeket összekomponálva litográfkőre átvittem, beledolgoztam, mint egy rendes kőrajzba.”- mondja Baranyay András. A magyar képzőművészet egyik legvisszafogottabb eszköztárú életművével van dolgunk, Baranyay műveinek gazdagsága éppen ebben rejlik. Kissé radikálisan úgy is fogalmazhatunk, hogy a mester fekete-fehér kéz-gesztusai a lényeget, mások színes, teljességre törekvő kompozíciói a látszatot nyújtják. Mint tudjuk, «Il vaut mieux avoir moins que rien» - a kevesebb néha több. Megszólaltat tehát egy zeneművet a fekete-fehér szimfonikus mélységeinek repertoárjával, de a grafika léptékének kamarazenei intimitásával. A zeneművészet inkább interpretáló, mint a képzőművészet, Baranyay azonban nem megzenésít-illusztrál, hanem új zenét ír, Schubertre és főleg kezekre. A Téli utazás-sorozat litográfiái, el-eltűnő, inkarnálódó, de életnagyságú kezeivel éppen kotta-léptékűek és arányúak, szerzőjük tehát saját vizuális és akusztikus jeleket alkot, éget kőrajzba. (Érdekes etimológiai véletlen, hogy a „cotta” szó az olaszban többek között égetést jelent.)
A Schubert-sorozat formátuma hosszúkás, fekvő, mely arány médium-kérdéseket is feszeget: a hosszanti képek egy mozgásfolyamat olyan fázissorát láttatják, mely az idő, a mozgás dimenzióját is a kép részévé teszi. A téli utazás zenélő filmkockáit látjuk, egy szándékosan koptatott és felülírt (átrajzolt) fekete-fehér kópia szekvenciáit.

Baranyay munkássága egy példátlanul, vagy inkább példásan következetes, a szó legnemesebb értelmében egy-ügyű œuvre. Úgy tud megújulni, frissülni a kimeríthetetlen gazdagságú kezekben, hogy közben ugyanolyan marad. Használja a reneszánsz tondo-formát, de pop-artos elemként is, megidézi Caravaggio fényeit-árnyait, Rembrandt és Velázquez tereit, Chardin meghitt enteriőrjeit. Schuberthez hasonlóan romantikus alkat, de nem szentimentálisan, mint Caspar-David Friedrich, hanem líraian-drámaian, mint Goya. A nagy elődök, különösen néhány életmű mélyen foglalkoztatja, de úgy nyúl hozzájuk, hogy nem veszíti el önmaga karakterét: új rétegeket mutat meg Rembrandtból, de csak a saját jellegzetes eszköztárával él.

Baranyaynál mozog, életre kel és megszólal, zenél a tükör. A tükörkép nála nem az élő és tárgyi világ leképezése, hanem átlényegítés, transzfiguráció. Ezek a képek nem az érzékszerveinknek készültek. Ugyanis „a valóságot csak szellemünkkel tapasztalhatjuk. A megfoghatatlannal a meghatározhatatlant.”- mondja Hamvas Béla a Silentiumban (Jázmin és olaj-III.).
Baranyay nemcsak meditáló, hanem anekdotázó ember is. Jelentéktelennek tűnő részletekre figyel, kis történéseket zár a világból camera obscurájába. Visszatérő témái, a kezek tehát nála meditációs organizmusok-objektumok is és a mesélés, anekdotázás gesztusainak kimerevített stációi is. A transzparencia, az áttűnések, becsillanások, kopások, átrajzolás a mondandó árnyalását, a viszonylagosságot, a morális töltést, a transzcendencia jelenlétét, s egyúttal a múlandóságot hivatottak érzékeltetni.

Mint fentebb megtudhattuk, Baranyay, zenészes hasonlattal élve, klasszikus vénájú kortárs, akinek hangszerei között a finoman vagy szeszélyes, disszonáns vadsággal megszólaló ceruza, kréta, simogató vagy heves ecset mellett csiszolópapír és más kaparó eszközök is szerepet kapnak. És a lélek-tükrök, a kezek. Amikor a litográfiai kövön dolgozik, vagy amikor fényképeit dolgozza tovább. Amelyek a schuberti zene futamain különös, sfumatós téli álom-utazásba röpítenek.