Megsebzett mértan

Szőcs Géza kiállítása a győri Városi Képtárban, Új Művészet, 2003/VI

Bár a soproni grafikusművész kiállításcíme, „Mindennel lehet játszani”, az enfant terrible-t és az individu infantile-t is az ember eszébe juttathatja, sietnünk kell kijelenteni, hogy Szőcs Géza komoly játékos, kiérlelt anyagot vonultat fel ismét, talán csak a címválasztás túl „játszi” kissé. Az érlelés fontos ismérve alkotói tevékenységének, hosszasan vallatott témák és a végsőkig körüljárt motívumok jellemzik. De alakzatait nem összeszedi, hanem maga kreálja, aztán megosztja velünk a forma evolúcióját, a keresés, az alakulás stációit. Többek között ebben rejlik Szőcs munkásságának mélysége, ereje.

Szőcs Géza az ország egyik legkeletibb feléről, a Nyírségből érkezett az ország legnyugatabbi végébe, erdőmérnökként került talán először az anyaggal, a természet elvont esztétikumával szoros kapcsolatba. Sok hazai és külföldi grafikai megmérettetés szereplője, a Barcsi Nemzetközi Művésztelep rézkarcműhelyének vezetője, a Győri Grafikai Műhely kuratóriumi tagja, aki makacs következetességgel ragaszkodik tradicionális műfajokhoz is, melyeket új utakon, egyéni látásmódban művel (kisgrafika, ex libris). A tenyérnyi léptékű intim grafikától a monumentális nyomat-installációkig kiterjed képi nyelvezetének szótára. Szőcs Géza munkássága mélyen gyökerezik térben és időben egyaránt: „geometrijátékai” az ókori Egyiptom piramisainak születését és geometriába merevített világunk mozgásfázisait is hordozzák. De nem a mértannal küzd, hanem a káoszból előfeszülő világ-húrok, tengelyek heroizmusát, az alakuló kozmoszt dokumentálják képei. Munkássága egyszerre rokona a bolygókat geometriájával „összefűző” Keplernek és világ-kerekekben „forgó” indiaiaknak. Szőcs nem pusztán gondolkodik a formák tökéletessége felől, hanem alámerül bennük, át akarja érezni lényegüket, bábáskodik saját matematikája születésénél. 

Duplikáció (I-X.) cím mögé rejtett sorozata sokra vállalkozik, melyet mégis sikerül tömören teljesítenie: Mutánsokat készít gyűrt nyomólemezeiről, gyűrött napok és gyűrt lapok lenyomatai, anyagba gyömöszölt gondolatok geometriája. Struktúrák gyűrésével, megsebzésével hoz létre új struktúrákat. Itt mindössze két színt használ, következetesen, a vöröset és a feketét, melyek a művészetek hajnala óta az ember küszködését, igent és nemet, az élet és halál (vég)pontjait hordozó legősibb, legtömörebb, leggyakoribb színei.

Anzix című kollekciója, melyet berlini élmények ihlettek, kétségtelenül több előképet, például Ország Lili siratófalait megidéző munka, de rendkívül személyes ön-labirintus, intuitív-spirituális képrendszer, a legbensőbb világot a többszörösen felsértett külvilággal szembesítő „maratófal”. Ezek a lapok nem a világháború utáni, de nem is a posztmodern egyik új fellegvárává avanzsáló Berlin, hanem Wim Wenders Berlinjére hangoltak. Szinte magunk előtt látjuk a tükör által homályos, disszonánsan tarka Berlint, ahol a megvilágosodó jövevény színről-színre kezd látni (Berlin fölött az ég). De a grafikusművész „berlines” Anzixa szigorú, vagy legalábbis konstruktív komponálású képrendszer, mely rokona Mondrian Broadway, boogie- woogie című festmény-„anzixának” is. Szőcs Géza összhangot keres és teremt, világunk, a szín, a fény képletei derengenek szó szerint egymásba kapaszkodó dúcain.
 A fehér papír ünnepélyes eleganciáját a fekete lap szakrális-misztikus rejtelme váltja fel szerencsés kontrasztként egy egész következő terem erejéig: a Hetediziglen és Genus című sorozatok tulajdonképpen fénygrafikák. A matt fekete felületre nyomott matt szürkék, okkerek, fehérek, mint valami szertartás kellékeinek megkopott aranyai, ezüstjei ragyognak, lüktetnek tompán. Nem is Szőcs Géza játszik például 7 háromszögével, vagy a kör, a triangulum evolúciójával, hanem az anyagot, a formát engedi játszani, átstrukturálódni, kibomlani és összeállni. A geometriai szerkezet önmagát sebzi meg, ezt éri tetten Géza, amikor lyuggatott, esetlegesen felsértett, elmaratott, átírt-átkarcolt felületeket hoz létre, duplikál. A grafika a világ rezdüléseinek, sebeinek, indulati-gondolati lenyomata, reprodukálni meg ott van egy csomó rotációs eljárás…Szőcs a Hetediziglennel, Genussal a József Attila költészetében fellelhető lírai dac rokona (A hetedik, 1932; Ezüst élet, 1925), olykor mintha költőóriásunk egy-egy sora öltene testet geometriájának esendő formáiban.

Kis karcolatai, visszafogottságukban is karakteres organizmusokat, a csipkésre rongyolódott és töredezett idő kimerevített pillanat-fázisait hordozzák. Szőcs Géza úgy használja például a keleti szőnyegekre jellemző ornamentikát, hogy végül önkényes grafikai szabadsága, emocionális felületkezelése révén mégse hoz létre monoton szövet-mintát (Mót és Baál, Lent és fent).
 A tárlat utolsó, negyedik terme a művésznek 2002 nyarán, a Győri Nemzetközi Művésztelepen „learatott” termése. Hosszú, transzparens papírtekercsek omlanak alá a falakról, melyeken Szőcs spirituális-profán nyomóhengere járt. Az első teremre is szerencsésen visszautalva ismét csak vörösben és feketében. Itt egymásra rétegződnek tudatosan és ösztönösen ismétlődő formák, vörösben és feketében izzik a geometria, a nyomóhenger sem tudja – de Szőcs sem akarja – ugyanazt, ugyanúgy megismételni. A festékezőhengerben tovagördülő forma életének, sorsának fázisait látjuk: a racionalitást és irracionalitást hordozó alakzatok lélegzenek, a geometria is antropomorf. A nyár harmincfokos fokos hőjén hevített, a szüm-pozion (együtt inni) vörösborában is érlelt monumentális grafikák zárják tehát Szőcs Géza kiállítását.